Drakula, avagy a családcentrikus sorozatgyilkos

A Castlevania Lords of Shadow-ról már beszéltem nektek, most jutottam el odáig hogy a folytatással is foglalkozzak. Lássuk is mire jutottam.

Castlevania Lords of Shadow 2

A történet:

Történetünk pontosan ott folytatódik ahol abbamaradt: a modern korban járunk, ahol Drakula mély álmából felébredt kicsit aszottan. Zobek hamar közli vele, hogy a Sátán vissza szándékozik térni, ami egyiküknek sem lenne szerencsés, lévén legutóbb elég szépen keresztbe tettek neki. A Nekromanta felajánlja Drakulának az egyetlen dolgot, amire igazán vágyik, ha segít megállítani a "gonosz" visszatérését: a végleges halált. Szóval Drakula remélve hogy szuicid hajlamai végre kielégülnek, gyorsan bele is veti magát Sátán visszatérésének meggátolásába, közben pedig folyamatosan kísérti a múlt.

Minden más:

Külön szoktam venni a látványt, játékélményt de most ez valahogy nem megy. Számomra a LoS egy nagyon élvezetes, jó történettel rendelkező, atmoszferikus játék volt... igen, volt, mert valahogy ez a folytatásban nem látszik. Szinte minden eltűnt amit szerettem az előző részben: az irodalmian megírt fejezetfelvezetők, a csépelések megunását meggátoló puzzle-k, a hosszú játékidő stb. Az ugrándozás sem olyan élvezetes, mivel az embernek még csak gondolkozni sem kell hova ugorjon, a csiripelő denevérraj folyton jelzi merre van a helyes irány. Egyébként a harcrendszer megmaradt, csak a fejlődésrendszer kapott egy kisebb változtatást de pozitív értelemben. A QTE most már kikapcsolhatóak, mivel sokan panaszkodtak rájuk, bár én személy szerint szerettem, jobb volt nyomogni a kivégzések közben valamit, mint csak végignézni az átvezető videót.

Van pár újítás is a játékban. A puzzle-k helyett kaptunk lopakodást, sokféleképpen kell bujkálnunk néhány ellenfél elől: patkányként, ködként, vagy csak simán sunyulnunk kell. Ezzel nem is lenne baj, legalább egy picit használnunk kell az eszünket, de van, amit nem tudok felfogni. Belátom, hogy ha denevéralakot tudnánk felölteni, akkor túl pofonegyszerű lenne a feladatunk, és hogy a kisebb helyeken való átjutáshoz indokolt a patkány alak, de miután megkaptuk a ködformát, nem tudnánk megtenni ezt abban is? Olyan ötletesen megoldották például hogy mondjuk egy ventilátor elé állva felkap a szél, vagy rácsokon le vagy át tudunk siklani ködként, akkor ugyanezt már egy kis csatornában is megtehetnénk, nem? Ráadásul először több mint furcsa volt a Sötétség Hercegeként patkányként szaladgálni.
Néha megszállhatunk embereket rövid időkre, és a kivégzőmozdulatok rettentően brutálisak. Mármint érzem rajtuk a vámpírságot. Kitépni a szörnyek szívét és szétroppantani azt a nyitott szánk felett, vagy egyszerűen kiharapni a másik gigáját nekem teljesen beleillett a vámpírdologba, azt sem bántam hogy a fegyverünket egy ostor váltotta fel (fura is lett volna keresztel osztani a pofonokat), és ha már itt tartunk minden tárgy interakció rettentő vámpíros: mindenhez a vérünket kell adnunk.
Ezek mellett még képesek vagyunk fagyasztani, robbantgatni, túlhevíteni az ellenfelek páncélját, denevérrajjal megzavarni az ocsmányságokat, és mindezt rögzítetlen kamerával (igaz a LoS-ban szokni kellett a kamerát de egy idő után nem volt vele bajom, főleg amikor az arcomba tolta a szép tájakat).

A legnagyobb újítás elvileg az, hogy a Castlevania sorozat itt először játszódik modern korban. És hogy hogy sikerült ezt megvalósítaniuk? Hát... szarul. Szépnek szép a város, már amikor látunk belőle valamit, de egyébként ha valami tetszett is benne, az azért volt mert erősen hajazott egy gótikus kastélyra. Az ellenfelek többsége (szörnyek és bossok egyaránt) érdekesek, és valahogy nem tudom összeegyeztetni azt, hogy Drakula egy bazi nagy gáztartályt rakétának használva berombolja a szomszédos épületet. Egyszerűen szerintem nem illik hozzá. Ötletnek jó volt, de sajnos nem tudtak belőle jót kihozni. Egyedül a vonatos rész volt az ami kellően hatásvadászra volt megcsinálva, és azt mondhattam rá hogy okés. Továbbá rengeteg olyan elem is van a játékban ami egyszerűen kidob a hangulatból. Példa:
Miután lezúzzuk a páncélt a trailerben látott behemót ostromgépről, és meglátjuk a szerkezet "magját", na mit csinálunk? Mit? Hát persze, hogy lehányjuk! (Akárcsak később egymást a gumicsontú kislányok. Kicsit elgondolkoztam rajta, hogy más játékokban a szörnyek gyakran szeretnek ránk öklendezni, de most, hogy a főszereplő is végrehajtott egy ilyen "bravurt" már rettentő fantáziátlannak tartom). A világberobbantó közös imádkozásról már nem is beszélek. És azok a szörnyek.... konkrétan most itt a végső bossra gondolok. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi a lóf*sz az az izé, amit Sátán bácsi (azért neki is van egy kinézete, meg kell hagyni -.-) körberepüli a világot. Az igazság az, hogy a modern korban játszódó részek története is elég... érdekes. Mármint pont ez az, hogy nem az. Nem úgy mint a múlt.

Áh, igen... a múlt.

Az a pár cseppnyi kreativitás, ami az előző részből átcsurgott, az érezhetően Drakula kastélyában és a családi szál kibontásában vert gyökeret. Itt a tájak valami elképesztően látványosak és változatosak, mindig amikor jött a farkas, hogy elkalauzoljon a múltba, felcsillant a szemem, hogy végre valami érdekes fog történni. Kár, hogy olyan keveset járunk ott. A furcsa az, hogy tényleg az ottani történetszál (miszerint a kastély nem akarja elengedni Drakulát), ezerszer érdekesebb, mint Sátán és háromtagú előzenekara, a végén lévő csavarral együttvéve (bár az elismerem, jó volt). Drakula kastélya egyedül jobban elvitte volna a történetet, mint ez a Sátános mizéria. Esküszöm, hogy Drakulát sajnálni lehet, minden gonoszsága ellenére a saját családjával törődik. Tetszik, hogy nem csináltak belőle pozitív szereplőt, de a szinkronszínészek olyan érzelmeket csempésztek a poligonokba némelyik jelenetnél, hogy könnybe lábadt a szemem. Erre rátett még egy lapáttal a zene, ami még mindig briliáns.

Összegezve akinek tetszett az előző rész az valószínűleg csalódni fog. Végig fogja játszani, ha túlesik az első modern szekción és átkerül Drakula kastélyába. Akik nem játszottak az előző résszel, azoknak talán lesz néhány kérdőjel, ők nem tudom mit fognak kapni ettől a játéktól. Minden eddig felsorolt "hiba" ellenére a LoS 2 nem egy rossz játék, csak érződik rajta az elvesztegetett lehetőségek szaga.

Bolygóközi ördögűzés folyamatban

A vallásos témákkal mindig is hadi lábon álltam, talán pont azért, mindenhol megtalál: itthon, az egyetemen és most a könyvek terén is. Bevallom, amikor Calderon mániámban böngészgettem az írónő blogját, és elolvastam a Scar első fejezeteit, kicsit tartottam a regénytől, mivel vallásos kérdéseket feszeget, és számomra a könyvek olyanok, mint egy csendes kis zug, ahová szépen bekucizok, ha jön a vihar az életben. Aztán felkerült még néhány részlet a blogra és felbátorodva azt mondtam, oké, adok neki egy esélyt. Nézzük, hogyan teljesített :)

On Sai: Scar

A Scar a távoli jövőben játszódik, ahol egy gigantikus háború keretein belül minden világvallással leszámoltak, egyedül a kereszténység éldegél még valahogy, számkivetetten, bujdosva, népirtástól rettegve. Az emberiséget a császár, Chester irányítja, az őt (és többnyire faját) segítő mentáltársadalom segít - a maga módján - fenntartani a birodalmat, a határvidékeken túl pedig a kalózok uralkodnak, virágzik a rabszolga kereskedelem, csempészet stb. A levegő minden molekulájában érezni a nyílt titoknak tekinthető háborút a közeljövőben.

Scar keresztény, azonban mikor az egyetlen dolog, ami az otthonához köti eltaszítja magától, megszökik, hogy teljesítse legnagyobb álmát. Scar már a kinézetével ingerli környezetét, nem is beszélve különc természetéről, no meg arról, hogy hébe-hóba trécsel egyet Istennel, de minderre lazán legyint. Probléma igazából csak egy van: valódi navigátor csak az ellenségnél lehet.

Artúrban egy világ omlik össze, mikor rádöbben, hogy Scar meghalt, és hogy mellesleg még szerelmes is belé. Kedvese elvesztésével a férfi elveszíti hitét, és az ösvény, amire rálép, teli van brutalitással, halállal, és kétséggel. Ki tud lépni a bizonytalanság ködéből?

Don egy különös mentál, aki torkig van fajának viselkedésével. Látszólag ő az egyetlen, aki tényleg a törvény szerint él: az emberi élet védelme a legfontosabb. Azonban ezt nehéz betartani a folyton bajba keveredő Scar mellett, akinek az őrzésével megbízták. Ráadásul még a régi szerelme se hagyja megtorolatlanul sértett becsületét.

Lucy a leghatalmasabb mentálok egyike, felülkerekedett ősei hitványságán, túlszárnyalta őket. Azonban a hatalomnak ára van, és a nő a világ gyógyírének azt a módszert tartja, amit mindig is alkalmazott: ellenőriz, majd a hibákat eltörli. Azonban a logikát gyakran kiszorítják az érzelmek. Melyikre hallgasson? A szimmetriára, vagy a Don szeretete iránti vágyra?

A négy szál akaratlanul is összefonódik a hideg űrben, de talán korántsem véletlenül...

A borító gyönyörű, Krajcz Vivien kitett magáért, igazán vonzza a szemet a sápadt, női arc és a lilás zöldes háttér, ráadásul a cím betűtípusa nagyon megtetszett. Az első száz oldal után vettem észre, hogy kivételesen nem úgy fogtam a könyvet, hogy a betűkről lekopjon az arany színezés. Utána külön figyelmet fordítottam arra, hogy ez így is maradjon. ^^ A regény mellesleg 500 oldal feletti hosszal bír, ha figyelembe vesszük, hogy ez egy sorozat bevezető része, akkor igen tartalmas, elégedettek lehetünk.

A bevezetőből nem nehéz kitalálni, hogy nem is annyira az események, mint a karakterek és a konfliktusaik fogják továbbolvasásra ösztönözni az embert. A Szivárgó sötétség sorozat az elkövetkező háborúról fog szólni, ami nem is igazán ember-ember, vagy esetleg ember-mentál (mondjuk, elég gyors csata lenne, tekintve a fejlettebb faj hatalmát) között fog lezajlani, hanem az egyelőre háttérbe megbúvó erők között. A Scarban a Pelegrin hajón történtek lesznek a legfontosabbak, noha az jó a közepén van a könyvnek, és utána is sorakoznak az oldalak bőven, de a könyv lényegében arról szól, ami ott zajlik. A többi vagy az események felvezetését, vagy azoknak következményét taglalja. Olvasás közben néhányszor elkapott a déja vu érzés, akadtak hasonló jelenetek a múlthéten olvasott Calderon 2-ben is (az otthonról megszökő lány, a bál, ahol a császár is részt vesz, a riportok), de csak minimális volt a hasonlóság. A cselekmény nagyon szépen és tudatosan gördül a saját tempójában. Brutális, ahol kell, érzelgős, logikus, és hitvitás ha éppen arra az oldalára fordul a kocka. Tetszik, hogy rengeteg vallásos kérdést felvet de választ egyikre sem ad, mindenki azt gondol, amit szeretne. Nagyon meglepődtem mennyire megtetszett a regény, és ezt két dolognak köszönheti:

Az első, mint ahogy említettem a történet erőssége, a karakterek. Négy szempontból követhetjük végig az eseményeket és mindegyik a maga módján egyedi, ráadásul még van plusz egy fő, aki jól összekuszálja a szálakat.

Habár Artúrt szerettem, de nagyon sokáig az az érzésem volt, hogy ő csak azért kapott helyet a történetben, mert Scar szerelmes belé és fordítva. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak így a többiek céljai és kötelességei mellett az egész annyira... eltörpül. Az utolsó száz oldalban beláttam, hogy neki is lesznek még fontos szerepei, de semmiképpen sem ebben a könyvben, csak a következőkben, így ha tetszési sorrendet kéne felállítani, akkor ő kerülne a végére. Ettől függetlenül kedveltem, még úgy is, hogy ha láttam, hogy a következő fejezet az ő nevével kezdődik, nyugodt szívvel tettem le a könyvet, hogy na most mehetek aludni (mondjuk mellékesen megjegyzem, ez csak háromszor fordult elő :D).

Scar igazából vicces lányka, sokat derültem rajta, de a vallási fanatizmusával nem lett a szívem csücske, viszont még ezzel is meg tudtam békélni a regény leges legvégén, annál a bizonyos párbeszédnél. A könyv elérte, hogy kíváncsi legyek, mi lesz a sorsa, ha másért nem is, hát Don miatt (későbbiekben azért már magáért a lányért is aggódtam), annak ellenére, hogy először nagyon antipatikusnak találtam.

A rangsor következő helyén Chester, a császár áll. Ő az egyedüli a most felsorolt karakterek közül, aki nem szempont szereplő. A jó ég tudja, mi zajlik a fejében, de nem egy könnyű eset, az már biztos. Mindenesetre nagyon megkedveltem, főleg mikor kiderült, hogy (szerintem nem lövök le vele nagy poént, de ha mégis, akkor ugorjatok a következő bekezdésre) ő az, aki a prológusban és epilógusban beszél. Örül a szívem, hogy tudom, ő túl fogja élni, és valahogy sikerül majd az emberek és mentálok közötti viszonyt is átalakítani, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Ezzel kapcsolatban rossz érzésem van... a kedvenc szereplőim valószínűleg el fognak halálozni :'(

A következő karakter Lucy. Egyszerűen nem tudok ezzel a szereplővel betelni, annyira komplex és igen, több ilyen kéne a könyvekbe, ahol a gonosznak is vannak árnyalatai, érzései. Mert Lucy nem egy jó "ember" ellenben egy kitűnő mentál (habár ez csak nézőpont kérdése), és mégis meg tudom érteni, mit miért tesz, miért dönt úgy, ahogy, hogyan mérlegeli a dolgokat az átéltek függvényében. Sajnálom Lucyt, de egyben imádom is, hogy az ő fején keresztül kapunk betekintést egy másik oldalba. Mást nem tudnék elképzelni, aki alkalmasabb lenne erre a szerepre. A második kedvenc szereplőm :)

És a toplista tetején nem más áll, mint Don. DON! Már a bevezető fejezetekben is annyira emlékeztetett a Ködszerzet Sazedjére, és mégis olvasás közben egyszer sem jutott eszembe hozzá hasonlítani, egyszerűen, Don maradt. Az ő karaktere tetszett meg a legjobban, ahogy egyszerre renegát, zseni és mégis érző lény. Don mentál létére annyira emberi, amennyire csak egy lassan 300 fele járó mentálból kitelik. Miatta hiszem azt, hogy igenis lehet közös jövője a mentáloknak és az embereknek. Ahogy, egy személyben kiáll az egész társadalma ellen, ahogy teszi amit kell, ahogy Scart védelmezi, az az apáskodó szeretet, amit felé tanúsít, és mégis, annyit tanul a hebre lánytól, az egyszerűen zseniális. Valahol Scar is megjegyzi, hogy olyan kis jóságos mindeható, és tényleg az :D Egyszerűen I-MÁ-DOM! *spoiler* Esküszöm, amikor a  riport alatt kijelentették, hogy beindult a haldoklási folyamat, a szívem kihagyott egy ütemet X) *spoiler* Mindenképpen tudni akarom, hogy mi lesz vele!

Ha kapcsolatot/konfliktust kéne mondanom, ami a legjobban érdekel, akkor valószínűleg a Lucy/Don párost mondanám (szerintem nem vagyok egyedül) Az ő kapcsolatuk a legkuszább és a legérdekesebb, és a következő idézetet nem tudom kiverni a fejemből, annyira jól mutatja a közéjük álló akadály legnagyobb gócpontját:

"- Nézz magadra, hová korcsultál! Mit értek a nagy elveid?

- Mármint az emberiség szolgálata? Ezek képezik a kultúránk alapját. Kérdés, ha engem ide juttattak, vajon téged milyen elvek juttattak oda, ahol vagy?"

A karakterek után a másik dolog, ami nagyon megfogott az maga a világ.

Annyira látszik mennyit kotlott az írónő ezen a tojáson, mielőtt megrepedt a héja a nyomdában és kikelt belőle a papír alapú kiscsibe! Annyira részletes az egész, látszik rajta a rengeteg háttérmunka (főleg a vallásokat illetőleg), kreatív és nagyon merész. (utóbbit alátámasztandó: amikor cseppet átrendezi a galaxist egy bizonyos robbanás. Lehet csak nem olvastam ilyen művet még, de hogy egy faj kezébe ekkora hatalmat adni, és még ki is használni, ráadásul úgy, hogy nem gonosz célokra -hiszen CSAK[!!!!!!!] egy érzelmi kitörésről van szó -, hát az valami fenomenális! Pislogtam, mint a gladiátorok Cesar hüvelykujjára, hogy most tényleg ilyen egyszerűen felrúgtuk-e a világban stabilnak tűnő dolgokat, mint bolygók elhelyezkedése, stb. egy szimpla vita miatt? :D Zseniális!). A mentálok (csak én nekem jutottak eszembe a megnevezésről a Dűne mentátjai?) társadalma nagyon megtetszett, valahogy hasonlóan képzelnék el egy ilyen intelligenciával és képességekkel bíró fajt. Kíváncsi vagyok mikor, és miért váltak el az emberiségtől, és hogyan lettek olyanok, amilyenek.

Nem is szaporítanám tovább a szót: 2999 Ft, 521 oldal (kis sorközökkel), kihagyhatatlan sci-fi szerintem, fiúknak-lányoknak egyaránt. Nem bántam meg, hogy megvettem, és kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni, mindenképpen követni fogom a folytatást, és várom, hogy a titkokról fellebbenjen a függöny. Mert van miről bőven.

Hősszerelmes Calderon

Vasárnap nagy nehézségek árán (ami közbe jöhetett, az szinte mind közbejött), de sikerült feljutnom On Sai könyvbemutatójára, és mocskos kis mancsomat rátennem a Calderon 2-re. Hétfőn bele is kezdtem, és kedd hajnalban vége is lett. Enyhén kiütött a könyv, még sosem daráltam be ilyen rövid idő alatt 500 oldalt.

Na de elég a szócséplésből, nézzük miből élünk :)

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

A borító szép, és igényes lett, az egyetlen kicsi probléma az a fehér kicsi kettes, amit a cím mellé raktak (ezen a képen nincs rajta, de a kinyomott változaton igen). Egyébként jó vastag, mint említettem 500 oldal megvan a kicsike, élvezet volt hazacipelni, mellesleg még az ajánlóm is benne van, szóval örülök :)

A történetbe nem szeretnék belemenni, a fülszöveg tökéletesen vázolja a helyzetet:

"Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…

Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.

A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?"

Ebben a részben Taina kitüntetett szerepet kap, és a mellékszereplők is többet mutatnak magukból. Oregon például abszolút favorit lett, Ferrero Gróf valami páratlanul briliánsan alakít, kettejükön nevettem a legtöbbet... na meg Kiskrumplin (ez a név XD). A hadgyakorlat igazán pörgősre sikerült, Zorach nagyon aranyos kis öleb, a Ferrero házban olyan káosz uralkodik, ami mindig megmosolyogtatott, Aguri pedig igazi szamuráj.

Kiemelném még a történetben a politikai harcokat, ahol nem fegyverekkel hanem gesztusokkal vívnak a karakterek. Legjobban az a rész tetszett, amikor még valahol a regény elején Taina a császár színe elé kerülve "beszél" az uralkodóhoz. Az igazán zseniális részlet volt.

Legnagyobb meglepetésemre az alcímben szereplő bricsesz nagyon sokszor előfordul a műben. Azt hittem, hogy csak valami szellemes kis vicc, de szép számmal benne van a regényben, és nem tudtam nem nevetni, akárhányszor leírva láttam.^^

Mégis...

Az a helyzet, hogy én nagyon vártam ezt a könyvet, nem is tudom, mikor vártam könyvet ennyire a Ködszerzet óta, az első részt újra is olvastam közvetlenül a megjelenés előtt, és még negyedszerre is fantasztikusan szórakoztam. Aztán a vonaton a kezembe vettem Calderon kalandjainak folytatását...

Habár kedvenc űrpasim még villogtatja foga fehérjét, az elején ugyanúgy sziporkázik, mint hullajelöltként (a Hallasi kastélyos jelenet az egyik kedvencem, Taina mellméret "problémája" és a Békanyál toborzó videóját már nem is említve), de megváltozott. Taina és Calderon első nagy találkozásánál vettem észre, hogy Calderon attól fél, hogy Taina csalódott attól, ahogy látta, és igazat adtam neki. Mert így megtörten látva Calderonban én csalódtam.

Persze az élet nem habos torta, mindenkinek vannak mélypontjai, az ember nem lehet örökké vidám, nem háríthat mindent egy vállrándítással, ráadásul most komoly dolgokról van szó. De nem így volt ez az előző részben is? Pont ezt imádtam az én űrpasimban, hogy ha mélypontra jutott szétvert egy kardszalont, éles nyelvét ostorként csattogtatta mások felett, szúrt, bántott, taplóskodott, vagy éppen magáévá tett egy égből pottyanó, feszes combú nőt. És pont őt, akit megkínoztak az anarchisták, akinek meghalt a felesége, elöntötte a gyász, mellette pedig vonzódott egy másik nőhöz, családi problémákkal és lézerfegyverekkel küzdött, pont ő kerülne ennyire padlóra néhány ellenszenves nő miatt? Persze összeszedi magát, muszáj neki, de aztán jön a következő problémám: Taina és Calderon kapcsolata.

*nagy levegő* Hűha.

Azt hittem a falat fogom tíz körömmel kaparni, amíg át nem érek a túloldalra. Amit ezek egymás körül lekeringnek. Bah! :D Az első rész végén már elég, khm, közeli viszonyba kerültek, erre itt minden egyes érintésnél előjönnek a kétségek, a féltékenykedések és a többi, ami persze jogos, a szituációk megkívánják az ilyet. A vége felé már komolyan mondom, elegem lett Calderon és Taina románcából, abból amit levágnak.Úgy vergődnek, mint a partra vetett halak néha, komolyan :D A szerencsétlenkedésük megért pár misét.

Taina nagyon fontos szereplő, és amíg nem kapott komolyabb politikai hatalmat és nem szált be a játszmába még hozta a régi formáját, persze a felelősség terhe megváltoztatja az embert. Igazából nem is Taina itt a baj. A regényben a női karakterek száma drasztikusan megnőtt, akárcsak a szerepük és ettől nagyon feminin lett. Míg az első rész szépen egyensúlyozott maszkulin és feminin között, itt eldőlt a mérleg az egyik oldalra.

Aztán a főellenségnek is akadtak zseniális húzásai, de a régi Calderon ellen esélye sem lett volna, és a nagy terjedelemhez mérten nagyon kevésnek találom a Játszmák mennyiségét. Én úgy gondolom az arány változott meg a második kötetben. A hullajelölt kerestetik jóval rövidebb volt, egyszerű de nagyszerű, a felségáruláshoz bricsesz dukál viszont szinte kétszer olyan hosszú, és az arányok felborulnak. Ugyanannyi a humor, több megy a karakterekre, az érzésekre és a románcokra, mint az első részben, talán kicsit kevesebb az akció, több a politika.

Lehet nem kellett volna újraolvasnom az első részt, mert így nem tudok úgy gondolni erre a regényre, hogy ne viszonyítsam hozzá. Nekem azért fontos nagyon a Calderon, mert ez volt az a regény, ami belevezetett a sci-fi világába, pont ezért nagyon sokat vártam a folytatástól, és valamiért úgy érzem nem kaptam meg. Arról szó sincs, hogy a felségáruláshoz bricsesz dukál rossz lenne. Nem! Egy jó könyv, lendületes cselekménnyel, kidolgozott karakterekkel és páratlanul jó humorral. De hiába kétszer olyan hosszú, hiába bonyolultabb és csavartabb a történet, valahogy elbújhat az elődje árnyékában.

Így vagy úgy, nem tudok hálátlan lenni ezzel a könyvvel, mert okozott kellemes perceket, megnevettetett, feloldott, ellazított, és ezt csak az őszinte véleményemmel tudom viszonozni:

A felségáruláshoz bricsesz dukál megért minden centet, és még ha nem is tud túllépni elődje grandiózusán, Calderon akkor is a kedvenc űrpasim marad. ^^

Szuicid Calderon

Jövőhéten mohó kis ujjaim közé kaparinthatom Calderon történetének vaskos folytatását, már alig várom, hogy Pesten átvehessem a könyvet. Mivel valószínűleg egy áriával teli bejegyzést írok majd a felségáruláshoz bricsesz dukálról, ezért gondoltam ejtek néhány szót az előzményéről is.

On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

 

Emlékszem kemény hét órámba telt befalni a könyvet, és csak azért tartott eddig, mert kikerülhetetlen problémákba ütköztem (mint: evés, ivás, tisztálkodás, hazasétálás a buszállomásról és alvás), de még így is kihívás volt letenni a könyvet. Hogy miért? Khm... idézem:

"A Calderon egyszerűen… áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá *Atma fangirl mode activated*

…. 

Na szóval, épp most fejeztem be a könyvet, az élmény még elég intenzív úgyhogy nem tudok pártatlan maradni."

Fura... lassan eltelt egy év, és még mindig nem tudok rajongás nélkül beszélni a könyvről. ^^

A sztori:

Calderon (aki számomra már külön férfiasságot jelző fogalommá nőtte ki magát, mint Edward... csak az utóbbival ellentétben pozitív értelemben :) ) mindenét eldobja imádott feleségéért, csakhogy boldogságuk útját egy dolog zavarja meg: az imádott nő meghal. Calderon szorgosan követné őt a halálba, csakhogy az elhunyt bölcsészcsaládja ( vivát bölcsész! :D) nem engedélyezi a békés elpatkolást, és amikor rájön főhősünk, mekkora terhére van ezeknek a szerencsétlen embereknek egyébként is, inkább úgy dönt, dolgozni megy. Azért a saját urnáját ő állja.

Számára is hihetetlen módon kapitányi állást kap, minden jól megy, úgy tűnik, egy hónap alatt vígan fejbe lőheti magát, csakhogy semmi sem történik véletlenül, és Calderon belekerül egy játszmába, ahol a politika az úr és a cserfesség, azonban a résztvevők elfelejtenek valamit: Calderon ismeri a Játékot, és piszok jó benne!

Leginkább a borítón akadt meg a szemem, mondom kard, jó kis pali, színes csíkok, meg minden, alapból volt egy keleties aurája a könyvnek, és mivel erre fogékony vagyok, nagyon megtetszett, le is vettem a polcról és barátnőmmel beleolvastunk. Naná, hogy az egyetlen pikáns résznél nyílt ki (ilyen az én barátosném keze :D).

Furcsa, hogy az írói stílusról egy novella jutott eszembe (Az Eratóból a Nyolc négyzetméter a világ), és később mikor utána jártam, kiderült, hogy ugyanarról az alkotóról van szó. Ez volt az első ilyen élményem, szóval a libabőr tizedmásodpercek alatt tűnt fel a karomon.  A könyv ráadásul sci-fi, amin nagyon meglepődtem, nem erre számítottam, de azért egy hét habozás után megvettem. Mikre rá nem döbbent az ember? 2012-ig úgy menekültem a sci-fi elől, mint a rémálmaimban feltűnő kétméteres, járkaló takonytömbök elől, azóta meg igazán otthonosan érzem magam benne. Érdekes... na de vissza Calderonhoz.

A második, ami nagyon szembeötlött a regényben, az a humor volt. J. Goldenlane és Soren Ward után (na meg rengetegen mondták, hogy Rejtő Jenő és Vavyan Fable poénjai is hasonlók), ráébredtem, hogy a magyar szerzőknek nagyon páratlan humorérzékük van. Külföldi írónál nagyon ritkán fedezek fel ilyen humorzacsit, és meg kell mondanom, ez kib*szott jó!!!!!!! A magyar írói gárdának olyan erős vonala a humor, hogy a világon egyedivé teszi, legalábbis számomra. A buszon váltásban négy ember ült mellettem, mikor először olvastam, és amikor könnyfakasztó röhögésben törtem ki, mind hülyének nézett annyira, hogy belelessen a kezemben tartott műbe, bár bevallom, nem néztem meg, megmosolyogták-e a sorokat, a sztori jobban lekötött.

A  könyv talán egyedüli hátránya, hogy az első 50 oldal tempója valami iszonyúan gyors! Én simán elidőztem volna még a részelteken, szívesen olvasgattam volna dolgokról, habár érthető, miért nem magyaráz az író. Ami számomra kérdőjel, az a szereplők számára tök természetes. Végül is, utána minden világosabbá válik, és nagyon nagyon jó lesz. ^^

Nagyon várom a folytatást, és ezt a könyvet szívvel-lélekkel tudom ajánlani! 285 oldal tömény szórakozás, 2499 Ft (bár az okosabbak könnyen lefaraghatnak az árból, és azt vettem észre, hogy ilyen visszaváltó cédulája is van, hogyha nem tetszik, elvileg visszakapod az árát, de azt garantálom, hogy ez a könyv mindenkinek tetszeni fog!), amit teljesen meg is ér. Alig várom már a jövőhetet... ^^

A fantasy piroslámpás negyede

Erato

Mit is mondhatnék, ezt a kis novellás kötetet nyertem egy kis házi verseny során, amit még az eztolvastam.b13.hu blogon rendeztünk meg Eclairrel, így örömmel kezdtem bele az olvasásába. Már korábban is a kezembe került, ezt pedig a csodaszép borítójának köszönhető, de amint jobban megnéztem, mit is takar az Erato, piruló arccal vissza is tettem a könyvespolcra… khm… hát igen.

Szóval az Erato egy olyan antológia, ami egy novellapályázat legjobb műveit gyűjti egy kötetben, hogy feleljen a fantasyt és sci-fit ostromló egyik legnagyobb kihívásra: az erotikus jelenetek ábrázolására. Ahogy az előszóban olvashatjuk, az ilyen jellegű írások vagy túl szemérmesek, vagy egyenesen pornográf jellegűekre sikerültek (személyes tapasztalatból állíthatom, hogy így van... sajnos), és ezek a művek próbálják megtartani az egyensúlyt. A könyv három egységre van osztva, mindegyik egység négy-négy novellát tartalmaz. A lószagú fantasytól haladunk a modernen át egészen a sci-fiig, és minél előrébb haladunk, nekem úgy tűnt, annál rövidebbek az írások. Hát lássuk hogyan sikerült!

A történetek:

K. Varga Beáta: Esővágy

Egy rövid és szép novella, ami kitűnően teljesítette a feladatot, és mivel elég rövid, csak annyit mondanék még róla, hogy egész ötletes az elképzelés, amivel a férfi- és nőiséget jellemzi. Hogy egy találó hasonlattal éljek, a férfi az erős mag, amiből termés nőhet, de a nő a föld, a napsütés és az eső, ami a magot felneveli.

(Ilyenkor még nem tudtam is, hogy az írónő az egyik kedvencemmé válik majd ^^)

Molnár B. Gábor: Kaland a szerelemmel

Na ez már kissé pornográf jellegűre sikerült. Ha valaki tartotta a kezében már a könyvet, a hátsó ismertető első mondata erre a novellára utal: „Érdemes meghalni félszáz tündöklően kívánatos lány között a kimerültségtől?” Szerintem ennyi elég is erről a novelláról. A humor az, ami megmenti attól, hogy átlendüljön a pornográf oldalra, na de az páratlan. Bözske a legjobb! Egy idézetet muszáj beraknom, ha nem órán olvasom, szétszakadok a nevetéstől.

„- …D-d-de t-t-t-tudni kell, hogy a férfiből élnek. Nem esznek és isznak azok mást, csak a f-f-f-férfi tejét.
Balga értetlenül nézte. A férfi tejét? Hát még ilyet se halott.

Vagy a…

- Szűz Mária, szent isten! – vetett keresztet hirtelen, és elsorolta az összes szenteket, akik hirtelen az eszébe jutottak. -  Hát a fajtalan mindenüket…!!!

- No nem mindig v-v-van az úgy… mert nekik aztán m-m-mindegy, hová üríti az ember a magját…”

Koller Annamária: Mielőtt a nap felkel

A cím alapján azt hittem vámpíros lesz, már mindenhol agyarasokat látok XD Jónak indult, egy céltudatos nő céltudatos történetének, de a vége számomra egész laposra sikeredett. Ráadásul nem is volt benne semmi erotikus *vállvon*

Farkas Balázs: Rókacsapda

Nekem tetszett, egész kis vicces szösszenet volt, és jól meg lett írva. Bár a végét nem értettem, pedig vagy háromszor elolvastam és nem esett le… Ez van :)

Vértessy Tamás: Dalvarázs

Hát ez nagyon tetszett. Az elgondolás egyszerűen hihetetlen, először csak néztem, hogy mit keres egy Republik idézet a novellában, de aztán nagyon megtetszettek a szösszenetek (mondom én, aki magyar zenét szinte sose hallgat). Ötletes, fordulatos mű, jó megoldásnak tartom, hogy azzal a pár szóval folytatja az új egységeket, amikkel az előzőt befejezte. Nálam ez az Erato egyik legjobb novellája!

Tóth Csilla: Az átok

Ez a novella egész reálisra sikeredett, mármint a karakter, és jót nevettem abszurditásán. A poén a végén meg igazi csattanós fajta. Nem rossz, nem rossz…

Kolozsvári Zsófia: Testközelben

Már az elején feltűntek a rokon szálak: női főszereplő, egyetemista, magyar szakos és vizsgaidőszak. Tehát az együttérzés meg volt. Ó mit nem adtam volna, ha Szophoklészt húzom ki tételnek :D  Na de vissza a novellára. Kreatív… nekem még sosem jutott az eszembe, milyen lehet szaggal sexelni.

Jakab R. József: Kallódó élvezetek

Mivel ez az iromány alig több tíz oldalnál, így csak egy mondatot írnék róla: Mit tennél, ha biztonsági ellenőrként dolgoznál egy áruházban, és az éjszaka közepén 20-30 meztelen ember tűnne fel hirtelen? Egész vicces mű.

K. Varga Beáta: Nyolc négyzetméter a világ

Az ilyen novellák olvasásakor olyan fantáziátlannak érzem magam. Egy kád szemszögéből látjuk a történetet (tudom hülyén hangzik, de nekem nagyon bejött). Ahogy a hűtő elemezni próbálja, hogy miért is… khm… teszik azt az emberek, amit, hát azon nagyon nevettem.

Fehér László: Betanított

Hát… nem tudom. Ez a novella számomra totál semleges lett, egy fél órája olvastam, de semmi nem maradt meg bennem belőle. Egyszerűen… nem tudom. Számomra ez tűnt az Erato legrosszabb novellájának.

László Zoltán: Mélyebb rétegek

Az elgondolás egész eredeti, ez a szkines dolog futurisztikus. Egy olyan világban, ahol az ember, ha akarja, már madárlábbá is átalakíthatja saját csülkét, egy egész reális problémát vet fel.

Horváth Éva: Szerezz energiát!

Hát ezen egyszerűen szétperegtem! Mit tennél ha élet halál közt lebegnél az űrben és az egyetlen megoldás az, ha egy űrlénnyel szeretkezel, akivel még soha, és ráadásul hímnős is? Nekem nagyon tetszett, jó lezárása volt a könyvnek.

Tehát összegezzük:

Ha sorrendet kéne állítanom, akkor valahogy így kezdődne: Dalvarázs, Szerezz energiát, Testközelben, Négy négyzetméter a világ, Kaland a szerelemmel, Esővágy, Kallódó élvezetek és a maradék.

Jó könyv volt, mindenképpen megérte a pénzét (még ha én egy fityinget sem adtam ki érte, de legalább a lányok tudják, hogy jó könyvet vettek nekem :D), és úgy ahogy de teljesítette azt a feltételt, amit kiszabott magának az elején:  nem szemérmes de nem is pornográf jelegű írások, egyszerűen csak erotikusak.

2490 Ft + 313 oldal + 12 novella + gyönyörű borító = Erato ^^