Warbreaker - úgy várunk

Szokatlanul, pofátlanul és váratlanul ÍM itt vagyok a messzi Belgiumból, hogy drága húgom blogját hackelve (így írják?) újra írásra és kritikára adjam a fejem.

Brandon Sanderson: Warbreaker

Nos, ez egy magyarul eddig még meg nem jelent kötet (de úgy vááárjuk, bár a Delta nem csipkedi magát, pedig felajánlkoztam, fel én) így én franciául, Atma pedig angolul olvasta.

 F. T.: Sanderson (Ködszerzet, Elantris) , mikor ebbe a projektbe belevágott szokatlan módon úgy döntött, előbb az interneten közli a fejezeteket, mondván idézem "Amikor annak idején kivettem a könyvtárból egy könyvet, és nagyon tetszett, akkor azt később megvettem, hogy újra olvashassam, amikor csak kedvem tartja, gondoltam mások is így vannak vele. Miért ne vennének meg az emberek valamit, ami jó, még ha már ingyen olvashatták is...?" És milyen igaza lett.

Egyfelől az ötlet azért zseniális, mert jó reklámfogás, másfelől a rajongókkal való kapcslatot erősíti és mivel több szem többet lát, és sajnos be kell valljuk savanyú szájízzel írótársak, hogy mi sem vagyunk hibátlanok, mindig jó ha van egy, kettő, tucat, száz próbaolvasó. 

Ez meglátszik a könyvön is, ki merem jelenteni, hogy jobb, mint a Ködszerzet. Még így is, hogy nem az anyanyelvemen olvastam, lenyűgözött és visszahozta az olvasási kedvem (figyelem, komoly olvasásmentes időszakon vagyok túl, amely már-már súrolja a mély depresszió határait). na de hol is tartottam? 

    

 

 A könyv vastag, hohó, nagyon vastag, de még sajnos így is túl rövid. Remélem, ha magyarul megjelenik nem fogják hat felé szétszedni. Bár nem lepne meg... marketing és profit, káromkodás :D

Na de kezdjek már bele a sztoriba mi? Nem tudom Atma, hogy szokott az ilyenekbe belevágni, gondolom körbepuhatolja a témát és nagyon okos dolgokat mond. Magyar-szakos. Én csak proli angol-szakot végeztem, a helyes-sírásom majd javítja ;)

 

A történetünk egy újabb kitalált világban játszódik (itt gondban leszek, kénytelen vagyok a francia neveket (Atma esetleg megírja nektek angolul, lusta vagyok) alkalmazni). Brandon Sanderson mestere a kitalált világoknak és mágiarendszereknek. Nem is tudom hol bujkált eddig ez a pali és ezek az ötletek. Kellett a vérfrissítés a piacra én mondom. 

Mellesleg bocsánat a sok mellébeszélésért, de annyira élvezem, hogy több mint egy év után újra blogolok. 

Na ácsi, megyek és idehozom a könyvet, az majd segít fókuszálni... (elmegy... visszajön)

Szóval a mágiarendszerrel kezdem, mert azt lesz a legnehezebb átültetni magyar nyelvre: BioChromatika.

Na most a kromatikus hangsor ismerős lehet:

"A kromatikus hangsor olyan zenei hangsor, amelyben a diatonikus hangsor hét foka ki van egészítve öt olyan közbenső fokkal, amely annak egész hangközeit két-két fél hangközre osztja. Ezeket a közbenső fokokat a diatonikus hangközök „elszínezésével”, fél hanggal fel vagy lefelé történő módosításával lehet elérni. Így például a disz, ami fél hanggal magasabb a D-nél, és az esz, ami fél hanggal alacsonyabb az E-nél kiegyenlített hangolás esetén enharmonikus (azonos hangzású, de különböző törzshangokból módosított hangok)." Szeretlek wikipédia

Szóval a mágiavilág hanggal és színekkel működik (ó de nagy fába vágtam a fejszém). Még a Ködszerzetben fémek voltak kulcsszerepben, itt az emberek lelke vagyis lélegzete számít (lélekzet, drága magyar nyelv de szeretlek) Egy lélegzete mindenkinek van, van aki eladja, van aki megveszi. Minél több van egy embernél, annál erősebb, annál jobban érzékeli a külvilágot, és annál inkább látja a színeket, hallja a hangokat, érzi az anyagok közötti különbséget. És ha valakinek elég lélegzete van, az sosem öregszik. Lélegzettel tárgyakat ébreszt fel, manipulálja őket, még embereket is készíthet! Mármint hullákból hadsereget, meg szalmabábuból kis segítőtársat, meg... (bonyolult, bonyolult)

Na mármost az egyik fő konfliktus ebből ered, a másik pedig abból, hogy a jelenleg trónon csücsülő és királyként tisztelt főnök egy ZOMBIE (tá tá tááááá, drámai hangsor)

Oké, nem olyan zombie, mint a world war Z ben. Nem, tök embernek néz ki meg minden, csak minden héten szüksége van valakinek a lélegzetére hogy ne halljon meg. Ő az Isten-Király, a többiek a pantheonban pedig "csak" istenek. Gondolom ez bonyolult, de nem baj. 

Szóval ezek a lények a színek ura által vissza lettek küldve, mert a köréjük épített vallás szerint "profetikus meglátásaik vannak és még teljesíteniük kell valamit az életben". Nagyon király. 

A másik brancs pedig az igazi királyi család akiket elüldöztek és akik sátánként tekintenek az Isten-Királyra, papjaira és mindenki másra, valamint a lélekzet eladást is főbenjáró bűnnek tekintik. Szóval mindig meg van a konfliktus. Valamikor volt már ebből harc a Myriádok csatája, ahol elpusztult a fél világ meg ilyenek.

Egek ura de rég foglaltam össze könyvet, ne haragudjatok, komolyan igyekszem!

A főváros abból él, hogy a körülötte lévő dzsungelből gyűjtött növényekből kinyerik a színeket és festett kelmékkel kereskednek. A hegyekben lévő királyi család meg növényt termeszt. Szóval a konfliktusuk állandó, és a dolgok akkor kezdenek beindulni, mikor az elsőszülött lány elég idős lesz, hogy a már korábban megkötött szerződés szerint hozzámenjen az Isten-Királyhoz.

Huh, tehát a könyv hátlapja szerint (remélem jobban összefoglalva):

Íme két testvér története: Siri egy fiatal lázadó, akit apja elküld, hogy hozzámenjen, a borzalmas, zsarnoki Isten-királyhoz, Vivienna pedig elindul, hogy megmentse húgát szörnyű sorsa elől.

Ez DalolóLáng (Chanteflamme) története is, aki nem akar isten lenni, és folyton megkérdőjelezi vallását. És Vasher története is, egy halhatatlané, aki megpróbálja helyrehozni régen elkövetett hibáit. És persze VéresÉj (Saignenuit) meséje, Vasher különleges kardjáé, mely fekete, mint az ében. Világukban, aki dicsőségben hal meg, visszatér, mint Isten és próféta, És elfoglalhatja helyét Hallandren királyságában.

Ez a világ a biochromatika, a Lélekzet varázslatos világa...

Imádtam.

A karakterek erőteljesek, egyetlen egy sem hagyott hidegen, még a mellékszereplők is olyan élénken élnek bennem, annyira világosan kirajzolódnak előttem, hogy nagy meghajlással tartozom a mesternek. A Mesternek.... :)

Egyszerűen kritikában visszaadhatatlan. Remélem mihamarabb megjelenik, és remélem Atma is hozzászól még ehhez a bejegyzéshez.

Egyetlen pici hibát tudok felhozni: Még így is túl rövid. :) vannak benne előre látható események, bár 3 fordulat igazán meghökkentett, egy Vivianne-nal kapcsolatban, egy DalolóLángnál és persze a végén, már sejtettem a trükköt, de jó volt megbizonyosodni róla. :)

A színek átütőek, annyira szépen leírt minden, még idegen nyelven is átüt az ereje (Így is, hogy rengeteg új szót és idegen kifejezést tanultam). Mestermű. Nem is nyáladzom tovább, a következőnél jobban összeszedem magam. (Bocs Atma :))

Most Sanderson egy másik új könyvét olvasom: A Császár Lelke címűt ^^ abban is teljesen új a mágia rendszer Yuppí!!

P. S.: Itt egy link a Warbreakerhez, ha kedvet kaptatok volna (figyelem, kezdő angolosoknak is ajánlom, nem olyan bonyolult az, fogjatok szótárat, csak google-fordítót ne, az a halál!)

http://brandonsanderson.com/warbreaker-introduction/

Free!

A mostani animéket nem nagyon szívlelem. Azon a véleményen vagyok, hogy a műfaj a legnagyobbat úgy 2004-2009 között dobta, azóta folyamatosan esik a színvonal, ezért nem is néztem mostanában. Felszínes karakterek, akik nem hűek a jellemükhöz és tipizáltak, bevillanó didik és popók, imbolygó talajon felépített világok, vagy ezerszer lerágott csontok... Egyszerűen már nem érdekeltek.

Így amikor megláttam tavaly a Kyoto Animation promóját a négy félmeztelen úszófiúról, hát nem voltak valami nagyon pozitív gondolataim. Emberiség ellen elkövetett bűnnek tartottam, hogy ilyen szánalmas, hiányos öltözetű, RAJZOLT fiúkkal akarják megnyerni a női nézőket. Most őszintén, ki bukik a kontúros palikra? Oké, elismerem, vannak szépen megkomponált félmeztelen férfi rajzok, amikre még én is azt mondom, hogy jól néz ki, de ez a félperces videó konkrétan azt várta tőlem, hogy lekapjam magamról a bugyimat, és elsőbbségi postával küldjem az animátoroknak, és még csak takargatni sem próbálta a szándékát. Szóval egyszerűen szánalmas, pláne, hogy az emberek képesek voltak petíciót írni, hogy ebből a 30 másodperces "csodából" sorozat legyen.

Mondanom sem kell, hogy a reakciókat látva, a készítők hülyék lettek volna kihagyni egy ekkora fogást, így el is készült 2013-ban egy 12 részes anime a négy (+1) fiúról, meg a vízről Free! címen. Ja, mert ez egy úszós anime, tehát a sport kategóriába tartozik, ami nálam felér egy öngyilkossággal. Amint megláttam ezt a párosítást, eszembe jutott a jó öreg Tsubasa kapitány, meg a vímesdoboz vastagságú nyaka, és levontam, hogy itt sem fog másról szólni a dolog, csak éppen "sexy" szereplők tesznyélkedik majd be magukat a kijelzőkre, valószínűleg félmeztelenül. 

Ühüm... nem, köszönöm, inkább kihagynám.

Aztán csak szemet szúrt, hogy a környezetemben, aki látta, az habzó fan-nyáladzással beszél a Free!-ről, úgyhogy meglestem az endingjét, és hát elég ötletesnek találtam, hogy egy vízközpontú anime záró képei a sivatagi szárasságot idézik (na, tessék elismerni, tényleg jó ötlet, ráadásul a grafika is páratlan), így most nyáron csak beadtam a derekam. Mondom ha rossz, akkor abbahagyom, és most nézzetek hülyének, de lány létemre igenis szoknom kellett a meztelen testek látványát, mert idegesítettek. Féltem a hatását, hogy ezzel próbálják a lyukacsos történetről elterelni a figyelmem, de... Szent Köleskenyér!

Figyelem, a további sorok töménytelen fan-nyáladzást tartalmaznak! Elolvasásukért felelősséget nem vállalok!

Istenem, de k*rvajó ez az anime! A röpke 12 részével teljesen visszarántott a japán világába! Na de mindent sorjában. Hogy miért is olyan jó szerintem a Free! ? Na vajon miért? Hát persze, hogy a története miatt!

A Történet:

Nanase Haruka nem tud élni anélkül, hogy ne lenne vízben, hidegen hagyja az idő és a győzelem, csak a vizet akarja maga körül érezni. Fiatalabb korában sorra zsebelte be a díjakat az úszóversenyeken, és habár Haru csak gyorsúszik, legemlékezetesebb versenye mégis az a vegyes váltó volt, amit gyerekkori barátaival, Makotóval, Rinnel és Nagisával együtt nyertek meg. Rin a váltó után külföldre ment tanulni, Haru pedig egy fél évvel később hirtelen abbahagyta a versenyszerű úszást, kilépett az  úszóklubból, és azóta csak nyáron pancsol az óceánban, miközben a többi évszakban fürdőnadrágban ázik a kádban. Múlnak az évek...

Az új szemeszter kezdetekor megint egy osztályba kerül mindenkori barátjával, Makotoval, és kiderül, hogy egy évvel alattuk jár Nagisa is. Mikor megtudják, hogy az egykori úszóklubbukat lebontják, úgy döntenek az éjszaka leple alatt meglátogatják az építményt. Többé kevésbé az motiválja őket, hogy megszerezzék azt a váltóúszáson szerzett kupát, amit anno elástak, azonban a romos klubban nem mással futnak össze, mint Rinnel. A viszontlátás nem örömteli, Rint csak az érdekli, hogy legyőzze Harukát, Nagisa és Makoto pedig nem győznek elámulni azon, hogy másik két barátjuk (főleg Rin), miért viselkedik ennyire furcsán. Mivel Rin és Haru ügyének a végére nem sikerül azon az éjszakán pontot tenni, ezért Nagisa ötlete alapján alapítanak egy úszó klubbot, hogy kiderítsék, mi történt Rinnel és természetesen, hogy úszhassanak. Vajon miért viselkedik olyan furcsán Rin és Haru? Mi változott az elmúlt években?

Egyszerűen csodás! Annyira beszippantott az egész, már az első percekben megvett kilóra! Lehet azért, mert az alapul szolgáló light novel is rohadt jó, de az anime készítők is büszkén veregethetik a melleiket, ugyanis remek sztorit faragtak belőle. Az alap, a dialógusok, szituációk, mind nagyon szórakoztatóak és valóságszagúak (Erre kitűnő példa Rin. Mások azt mondanák, hogy viselkedésének indokai gyerekesek, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az izmos kontúrtestben csak egy 17 éves fiú lelke lakozik, és abban bizony így és ilyen szinten merülhetnek fel hasonló problémák.), a legjobban szerintem mégis annak köszönheti a sikerét, hogy hiába úsznak a szereplők, a hangsúly mégis a fiúkon van, az érzéseiken, a motivációikon, a kapcsolataikon. Egy olyan sport anime, ami csak látszólag, sőt, még néha annyira sem szól magáról a sportról, sokkal inkább a barátságról, hát mit ne mondjak, ritka látvány. Ráadásul annyira tudatos, hogy az már fáj.

Ha vicces akar lenni, akkor a hasadat fogdosod a nevetéstől, ha feszült a szitu, visszafojtod a lélegzeted, ha pedig meg kell hatódni, úgy fogsz bőgni, mint akit vernek. Vannak érdekes fordulatok, néhány csavarnál kapkodtam az állam és utólag is sajnálom azokat, akiknek heteket kellett várni a folytatásra ( a 7-8-9 részek között még az opening és endingeket is átpörgettem, annyira tudni akartam, mi fog történni >.<). Ráadásul annyira tisztában van az eltúlzottan felhalmozott félmeztelen testek jelenlétével, hogy még poénosan fel is vállalja Gou kitöréseiben, aki nyálcsorgatva bámulja meg a kidolgozott izmokat.

A grafika egyszerűen gyönyörű. Őszintén megvallva egy 2013-as animétől nem is vártam kevesebbet, bár jobban szétnézve kiderült, hogy magasra rakom a lécet. Vannak idei animék, amik feleennyire sem néznek ki jól, és itt most nem a jelenetek, karakterek megrajzolásáról beszélek (bár azért meg kell hagyni, azokon is látszik a beléjük fektetett munka, már csak ha figyelembe vesszük a fiúk változatos ruhatárát), hanem a vízről! *szájtátás* Ilyen lélegzetelállítóan meganimált H2O-t sehol nem láttam még. Ahogy csurran-cseppen, fodrozódik, hullámzik... *sóhaj* Ha meglátom, elkap az úszhatnék. (megj.: am utálok úszni)

A zenék is nagyon jók, az OP és ED-n kívül az OST egyszerűen szívfacsaró és rengeteg van belőle. 12 részre jut 64 szám, nem viccelek! Azt hiszem kijelenthetem, hogy szinte minden jelenetre külön soundtracket komponáltak, igaz néha visszatérnek dallamok, de sohasem ugyanúgy. A szinkronhangok is jól lettek kiválasztva, egyiknél sem éreztem, hogy elütne az adott karakter jellemétől.

Miről áradozzak még? A részek végén a képek halálosak, a FrFr! kis specialokon meg lehet halni, a második évad pedig rohamosan közeledik... konkrétan holnap adják az első részt (huuray!).  Ritkán kap el az érzés, hogy valami hasonlót akarok alkotni, de ez a 12x24 perc megfogott. Nekem ez az anime egy mérföldkő, szinte minden nap megnézem a 9. rész első percét; az a jelenet zeneileg, képileg és mindenileg annyira zseniális (ráadásul akárhányszor megnézem, legszívesebben újranézném az összes részt is XD, de szerencsére megállom, és csak a felpörgető érzés marad meg bennem, amit maga után hagy.)

Összegezve: <3

Azonban a Free! hiába egy szuper anime, azt el kell ismernem, hogy nem való mindenkinek. A pofátlan funservice és az érzelmekre fektetett hangsúly nem hím kompatibilis, ez tény. Viszont az a baj, hogy ezt nem tudom hibaként felhozni ennek az animének, csak a fiúkat sajnálom, hogy kimaradnak valami igazán jóból :3

Csend és hullaszag

Nekem eredetileg terveim voltak ezzel a bloggal, de mostanában odáig fajult a dolog, hogy az egész mindenféle rendszert nélkülöz, és csak túlcsorduló ömlengéseimet adom ki egy bejegyzésben. *sóhaj* Sebaj, most már nem igen lehet mit tenni ellene.

Az utóbbi időben azért is csökkentek a bejegyzésszámok, mert egyszerűen nem olvasok. Jó, ezt így túlzás lenne kijelenteni, hogy ténylegesen nem olvasok semmit. Olvasok én, csak nem úgy, annyit és azt, amit szoktam. :)

Valamikor a közelmúltban nekiültem egy Vavyan Fable könyvnek, amolyan relaxálás képen, de még nem értem a végére (Hát igen, tipikus hiba, amikor az ember kikapcsolódásként leül egy egyszerű romantikus regényt olvasni Fable néven, mondva hogy buta, aztán meg csak annyit vesz észre, hogy ha nem dolgoztatja az agyát, bizony meg nem érti miről karattyol szerencsétlen szereplő. Én lepődtem meg a legjobban, amikor ezt megtapasztaltam, rohadtul nem erre számítottam, szóval utólagos elnézést kérek az írótól, az előítéleteim nem voltak jogosak.), aztán a Csillagközi invázióba is belekezdtem, és habár nagyon jó írás, de mivel karakter és nem történet központú, ezért valahol a vége előtt 50-60 oldallal az is megakadt.

Mostanában viszont újra elkezdtem animét nézni, mangát olvasni, illetve a kezem ügyébe akadt egy-két light novel is. Eredetileg lett volna filmes szekció a blogon, de valahogy nem érintettek meg a vizuális alkotások annyira, hogy ide öklendezzem a gyomromban felgyülemlett csodálatot. Mostanáig. Szóval hamarosan felkerül néhány anime illetve manga ismertető/vélemény/fan-nyáladzás is erre a kis felületre, majd meglátjuk lesz-e valami eredménye.

METRO *2033*

Sosem voltam valami nagy lövöldözős fajta, de az Infinite után elgondolkoztam, hogy talán ott is akadnak nekem való játékok. Persze itt most nem CoD-ra vagy BF-re gondoltam, eleve inkább sztori mint akcióorientált vagyok, a lövöldét is hamar megunom, ha nem érdekel a történet. Elég régóta szemezek már a METRO sorozattal, mind a könyvekkel, mind a játékokkal, és úgy döntöttem, üsse kő, nézzük mi terem a sugárzott Moszkvában.

METRO 2033

A cím akár utalhatna egy 2033-ban gyártott csinivili földalatti vasútra is, de szerencsére nem ez a helyzet: 2033-ban járunk, ahol egy kisebb atomháború után az ember a földalatti metró hálozatokba vonult vissza a túlélésért; a felszínt az alagutakkal együtt ellepték a mutálódott lények/szörnyek megnehezítve ezzel a felszín alatt élők egyébként sem könnyű mindennapjait.Főhősünkkel, Artyommal (OMG ez a név! 'Artyjom' De imádom. Bezzeg, ha én akarok elnevezni egy karaktert, akkor órákat ülök felette és nyomogatom a karakternév generátort, mire találok valami középszerűt.), a játék során az a feladatunk, hogy megpróbáljuk megvédeni az állomást, ahol születtünk, és hogy kalandunk során megismerjük a METRO világát.

Ez a játék kifejezetten szórakoztató volt. A játékmenet sem unalmas, a lövöldés része bár picit nehéz és szokni kell, de a végére belejön az ember (próbáltam fejre célozni, de örültem, ha egyáltalán eltaláltam a célpontot -.-') Horrornak van betitulálva, de én egyáltalán nem nevezném annak, a Bioshock 1-től jobban féltem, mint itt, bár bevallom, akadtak ijesztő részek. Alapjáraton az egész játék az atmoszférára épít, és én nagyon szeretem az ilyen játékokat. A világ ötletes: az állomások zsúfoltsága, a tölténnyel való fizetés, az "inventory", a kocsmák, a zene, a náci és kommunista konfliktus, a felszínen ajánlottan kötelező maszk hordása (ami törik!), anomáliák, szellemek, víziók és az imádni való orosz akcentus mind-mind nagyon kellemes és reális atmoszférát teremtenek.

A realitást csak még jobban erősíti, hogy döntéseinknek súlya van. Igen, tudom, ez többször lehúzott bőr már az rpg-k körében, de itt ezerszer jobban van megcsinálva: ugyanis nincs az arcodba nyomva, hogy ez itt és most nyomni fog a latba, sőt, nem is jelzi, hogy itt most dönthetsz, így azt sem, hogy jót, vagy rosszat fogsz-e cselekedni. Lehet nem minden szituációt lövöldözéssel kell megoldani, és az is előfordulhat, hogy a szörnyek sem szorulnak buzgó vashiánypótlásra, csak egy romantikus szemezésre vágynak. Nagy hátránynak tartom a mostanában divatos kontrollerbarát választófült, vagy micsodát, ami konkrétan megfoszt attól, hogy önállóan dönts, anélkül, hogy befolyásolnának paragon meg renegát színezéssel, ráadásul lekorlátoznak jó, rossz, és aranyközépút döntésekre. Szerintem már veletek is előfordult, hogy csak azért döntöttetek így vagy úgy, mert a te karatered jó, és kellenek a jó pontok, de lehet hogy ha nem villogott volna az arcodba a kék vagy piros színezés, akkor arra az opcióra esik a választásod, ami "rossz". Arról már nem is beszélve, hogy gyakran nem azt mondják a karakterek, mint amit tömören megfogalmaz az interfész mutat. A régi játékok (teszem azt Neverwinter Nights, KOTOR) és néhány hagyományőrző újabb (a Dragon Age: Origins, Witcher sorozat és valamilyen szinten a The Walking Dead) sokkal személyesebbé teszi az élményt azzal, hogy ezt kihagyja, és így a METRO is.

A játék hatalmas hangsúlyt fektet arra, hogy a főhőssel együtt mi is megismerjük a világot, ha eszünk be jut ALAPOSAN szétnézni, és együtt hozzuk meg a döntéseket. Példának okáért volt egy terület, volt egy olyan mellékszál, amiben valaki megkért valamire. Nagyon szerettem volna teljesíteni a kérését és csodálkoztam hogy több pálya múlva sem jutottam el a teljesítésig. Kicsit utánanézve kiderült, hogy azért, mert nem tolta az arcomba, hogy na itt és itt kell ezt és ezt csinálni, DE(!) az útmutatást megkaptam. Egyszerűen nem figyeltem eléggé. Úgy érzem nagyon sok mindent hagytam ki, sok részlet felett siklottam el, ezért újra fogom játszani, mielőtt továbblépek a 2034-re.

Még így a végén megjegyezném, hogy a játékban a könyv reklámja valami rohadtul pofátlan :D Rengeteg helyen vannak elrejtve a könyv példányai, ott is propagandába ütközöl, ahol nem számítasz rá, de nagyon ötletes. Be is hipnotizált. Kell az a könyv.

Western lövölde fémtaszigálással

Brandon Sanderson szerintem már bizonyította, hogy jó író: berobbant az Elantrisszal, átvehette Robert Jordan félbemaradt sorozatát, külföldön a The Way of King és a Words of Radiance bebiztosította a hírnevét, és a hazánkban is megjelenő Ködszerzet trilógiával epikus sztorit és egy nagyon egyedi világot sikerült megalkotnia. Ha már ilyen jól megy az univerzum építés - gondolta - akkor miért hagyná veszni a jól felépített koncepciókat? Ezen ötlet alapján fogta a Ködszerzet világát, hozzá adott a trilógia befejezéséhez körülbelül háromszáz évet és szakítva a hagyományokkal megszórta az egészet egy kis western steampunkkal.

Volia! Íme az eredmény:

Brandon Sanderson

A törvény ötvözete

Waxillium Ladrian (Jézusom, ez a név!) egy tragédia után felhagy a Végeken végzett békebírói tevékenységével, és a fővárosba visszatérve betölti nemesi családjának hirtelen megüresedett pozícióját. Sokáig különcnek tartják és Wax is nehezen szakít régi életével, főleg amikor feltűnik egykori társa, Wayne, aki csak azért is az ebet a karóhoz kötve, ráállítja az egykori békebírót egy különös ügy felgöngyölítésére. Elendelben ugyanis furcsa vonatrablások történnek: a vagonokat úgy ürítik ki, hogy ki sem nyitják őket.

A történetről nem mondanék többet, ugyanis az előzőekkel ellentétben csak egy sovány 400 oldalas könyvvel van dolgunk, azonban ez egyáltalán nem baj. A sztori egy szimpla detektív történet, kisebb-nagyobb csavarokkal, de az érdeklődést inkább a karakterek tartják fent. Wax és Wayne párbeszédei valami iszonyat pörgősek, és viccesek. Ők állnak a középpontban, ráadásul tökéletesen kiegészítik egymást. A többi szereplő egyelőre elvan magának, még Lessie fogott meg de sajnos ő keveset szerepel. Tetszik Sanderson stílusában, hogy nem félti a szereplőit: Wax amúgy sem fiatal, de még a történet végére szétlövik, verik, vágják, és még jelentős bőrrétegtől is elbúcsúzik. Bezony.

Szadizmus 4ever!

Egyébként néhány fordulat egész kiszámíthatónak tűnik, hamar be lehet tippelni, hogy ki kivel, mit és mikor, de végén előfordulhat, hogy nem úgy fog elsülni minden, mint ahogyan vártuk. Szóval becsapós.

A cselekmény, a harcok, minden rendkívül pörgős, örülünk annak a néhány résznek, ahol egy kicsit lelassulnak a dolgok, és fellélegezhetünk. Az allomancia és ferukímia vegyítése bámulatos az új fémek és azok hatásai pedig érdekesek és nagyon jól fel is használják őket. Wayne időmanipuláció képességének kihasználási módja például nagyon tetszettek, a képességek párosítása is nagyon jól ki van használva. Az is kedvemre való, hogy nem mindenható ködszerzetekkel van dolgunk, végre jobban kidomborodik mennyire hatékonyak a mívesek is. Kifejezetten tetszik, hogy a világ hiába fantasy, nem állt meg a fejlődés útján: dörrennek a pisztolyok, az alkímia virágkorát éli, feltűnik az elektromosság és a gőzgépek is. Nagyon jól keverte az író ezt a két stílust, egyik sem üt el a másiktól, mindkettő igazodik a másikhoz.

Személyes kedvenceim az újságoldalak. Mikor megkaptam a könyvet, a párom felháborodva nézte milyen félrenyomott lapokat tettek bele, de aztán jobban megvizsgálva rájöttem, hogy egy újság egyik oldalát nézem. Teli van érdekes és aktuális cikkekkel, reklámokkal, illusztrációkkal. Nagyon jó fogás volt beletenni.

Az "előzmény" trilógiára kevés utalást találhatunk, de ami van... hát. Úgy istenigazából egy gondom van ezzel a könyvvel, és az a vége, a vége alatt pedig két dolgot értek:

Először is a legnagyobb csattanónak szánt rész egyszerűen a kevés információ miatt olyan.... langymatag, és ennek az az oka, hogy ez megint csak egy trilógia első része. De komolyan, minek? Valahogy kezd a tököm tele lenni a folytatásos regényekkel. Miért nem lehet önmagában megálló regényeket gyártani manapság? Mindenből ötezer oldalas sorozatot gyártanak, és ez nem csak hogy idegőrlő - ugyanis egy teljes történetre éveket kell várnunk -, hanem még költséges is.

A második dolog pedig, hogy mindennek kozmikus méreteket kell öltenie. Úgy tetszett, hogy végre egy nem világmegváltó sztoriról van szó, de az epilógusban feltűnt régi szereplő arra enged következtetni, hogy bizony ez is az lesz. Megint. Én amondó vagyok, hogy egy világot egyszer érdemes megmenteni, ha újra használja a segélyhívót, akkor inkább pusztuljon. De nem? Minek mentsünk meg egy olyan világot, ami nem áll meg a lábán önállóan és állandóan babusgatni kell? Egyszerűen... nem. Csak remélni tudom, hogy tévedek.

Szóval egy szó mint száz: milyen lett A törvény ötvözete?

Jó. Könnyed könyv, ami kellemesen szórakoztató és leheletnyi kesernyés utóízt hagy maga után. Amíg pedig a folytatásra várok, beszerzek egy diplomát.

Drakula, avagy a családcentrikus sorozatgyilkos

A Castlevania Lords of Shadow-ról már beszéltem nektek, most jutottam el odáig hogy a folytatással is foglalkozzak. Lássuk is mire jutottam.

Castlevania Lords of Shadow 2

A történet:

Történetünk pontosan ott folytatódik ahol abbamaradt: a modern korban járunk, ahol Drakula mély álmából felébredt kicsit aszottan. Zobek hamar közli vele, hogy a Sátán vissza szándékozik térni, ami egyiküknek sem lenne szerencsés, lévén legutóbb elég szépen keresztbe tettek neki. A Nekromanta felajánlja Drakulának az egyetlen dolgot, amire igazán vágyik, ha segít megállítani a "gonosz" visszatérését: a végleges halált. Szóval Drakula remélve hogy szuicid hajlamai végre kielégülnek, gyorsan bele is veti magát Sátán visszatérésének meggátolásába, közben pedig folyamatosan kísérti a múlt.

Minden más:

Külön szoktam venni a látványt, játékélményt de most ez valahogy nem megy. Számomra a LoS egy nagyon élvezetes, jó történettel rendelkező, atmoszferikus játék volt... igen, volt, mert valahogy ez a folytatásban nem látszik. Szinte minden eltűnt amit szerettem az előző részben: az irodalmian megírt fejezetfelvezetők, a csépelések megunását meggátoló puzzle-k, a hosszú játékidő stb. Az ugrándozás sem olyan élvezetes, mivel az embernek még csak gondolkozni sem kell hova ugorjon, a csiripelő denevérraj folyton jelzi merre van a helyes irány. Egyébként a harcrendszer megmaradt, csak a fejlődésrendszer kapott egy kisebb változtatást de pozitív értelemben. A QTE most már kikapcsolhatóak, mivel sokan panaszkodtak rájuk, bár én személy szerint szerettem, jobb volt nyomogni a kivégzések közben valamit, mint csak végignézni az átvezető videót.

Van pár újítás is a játékban. A puzzle-k helyett kaptunk lopakodást, sokféleképpen kell bujkálnunk néhány ellenfél elől: patkányként, ködként, vagy csak simán sunyulnunk kell. Ezzel nem is lenne baj, legalább egy picit használnunk kell az eszünket, de van, amit nem tudok felfogni. Belátom, hogy ha denevéralakot tudnánk felölteni, akkor túl pofonegyszerű lenne a feladatunk, és hogy a kisebb helyeken való átjutáshoz indokolt a patkány alak, de miután megkaptuk a ködformát, nem tudnánk megtenni ezt abban is? Olyan ötletesen megoldották például hogy mondjuk egy ventilátor elé állva felkap a szél, vagy rácsokon le vagy át tudunk siklani ködként, akkor ugyanezt már egy kis csatornában is megtehetnénk, nem? Ráadásul először több mint furcsa volt a Sötétség Hercegeként patkányként szaladgálni.
Néha megszállhatunk embereket rövid időkre, és a kivégzőmozdulatok rettentően brutálisak. Mármint érzem rajtuk a vámpírságot. Kitépni a szörnyek szívét és szétroppantani azt a nyitott szánk felett, vagy egyszerűen kiharapni a másik gigáját nekem teljesen beleillett a vámpírdologba, azt sem bántam hogy a fegyverünket egy ostor váltotta fel (fura is lett volna keresztel osztani a pofonokat), és ha már itt tartunk minden tárgy interakció rettentő vámpíros: mindenhez a vérünket kell adnunk.
Ezek mellett még képesek vagyunk fagyasztani, robbantgatni, túlhevíteni az ellenfelek páncélját, denevérrajjal megzavarni az ocsmányságokat, és mindezt rögzítetlen kamerával (igaz a LoS-ban szokni kellett a kamerát de egy idő után nem volt vele bajom, főleg amikor az arcomba tolta a szép tájakat).

A legnagyobb újítás elvileg az, hogy a Castlevania sorozat itt először játszódik modern korban. És hogy hogy sikerült ezt megvalósítaniuk? Hát... szarul. Szépnek szép a város, már amikor látunk belőle valamit, de egyébként ha valami tetszett is benne, az azért volt mert erősen hajazott egy gótikus kastélyra. Az ellenfelek többsége (szörnyek és bossok egyaránt) érdekesek, és valahogy nem tudom összeegyeztetni azt, hogy Drakula egy bazi nagy gáztartályt rakétának használva berombolja a szomszédos épületet. Egyszerűen szerintem nem illik hozzá. Ötletnek jó volt, de sajnos nem tudtak belőle jót kihozni. Egyedül a vonatos rész volt az ami kellően hatásvadászra volt megcsinálva, és azt mondhattam rá hogy okés. Továbbá rengeteg olyan elem is van a játékban ami egyszerűen kidob a hangulatból. Példa:
Miután lezúzzuk a páncélt a trailerben látott behemót ostromgépről, és meglátjuk a szerkezet "magját", na mit csinálunk? Mit? Hát persze, hogy lehányjuk! (Akárcsak később egymást a gumicsontú kislányok. Kicsit elgondolkoztam rajta, hogy más játékokban a szörnyek gyakran szeretnek ránk öklendezni, de most, hogy a főszereplő is végrehajtott egy ilyen "bravurt" már rettentő fantáziátlannak tartom). A világberobbantó közös imádkozásról már nem is beszélek. És azok a szörnyek.... konkrétan most itt a végső bossra gondolok. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi a lóf*sz az az izé, amit Sátán bácsi (azért neki is van egy kinézete, meg kell hagyni -.-) körberepüli a világot. Az igazság az, hogy a modern korban játszódó részek története is elég... érdekes. Mármint pont ez az, hogy nem az. Nem úgy mint a múlt.

Áh, igen... a múlt.

Az a pár cseppnyi kreativitás, ami az előző részből átcsurgott, az érezhetően Drakula kastélyában és a családi szál kibontásában vert gyökeret. Itt a tájak valami elképesztően látványosak és változatosak, mindig amikor jött a farkas, hogy elkalauzoljon a múltba, felcsillant a szemem, hogy végre valami érdekes fog történni. Kár, hogy olyan keveset járunk ott. A furcsa az, hogy tényleg az ottani történetszál (miszerint a kastély nem akarja elengedni Drakulát), ezerszer érdekesebb, mint Sátán és háromtagú előzenekara, a végén lévő csavarral együttvéve (bár az elismerem, jó volt). Drakula kastélya egyedül jobban elvitte volna a történetet, mint ez a Sátános mizéria. Esküszöm, hogy Drakulát sajnálni lehet, minden gonoszsága ellenére a saját családjával törődik. Tetszik, hogy nem csináltak belőle pozitív szereplőt, de a szinkronszínészek olyan érzelmeket csempésztek a poligonokba némelyik jelenetnél, hogy könnybe lábadt a szemem. Erre rátett még egy lapáttal a zene, ami még mindig briliáns.

Összegezve akinek tetszett az előző rész az valószínűleg csalódni fog. Végig fogja játszani, ha túlesik az első modern szekción és átkerül Drakula kastélyába. Akik nem játszottak az előző résszel, azoknak talán lesz néhány kérdőjel, ők nem tudom mit fognak kapni ettől a játéktól. Minden eddig felsorolt "hiba" ellenére a LoS 2 nem egy rossz játék, csak érződik rajta az elvesztegetett lehetőségek szaga.

A káosz női kiadásban és a szerencsétlen lovag, akire rábízták...

Nos újra van gépem, és mivel jelenleg az On Sai által ajánlott J. Goldenlane könyvet olvasom, gondoltam átvehetnénk néhány kötetet tőle. A magyar írónő hazánkban színvonalasan képviseli a fantasy-t, rengeteg regénye jelent már meg, viszont sajnos, mivel mind az előző évtizedben látták meg a napvilágot, ritkán botlik az ember beléjük a könyvesboltokban. Antikváriumon illetve neten lehet (és érdemes is) utánuk kutatni, potom pénzekért megszerezhetőek. A borítók átlagosak, a kötetvastagságok senkit ne tévesszenek meg (nagyon apróak a betűk, és elenyésző a sorköz a mostani művekhez képest), mind nagyon tartalmas (legalábbis az eddig olvasottak mind azok voltak). Imádom a stílusát, jobbára J. Goldenlane volt az, aki miatt elkezdtem tüzetesebben fantasy-t olvasni. Az első megismert könyve pedig számomra nem más, mint az Isteni Balhé. <3

J. Goldenlane: Isteni Balhé

"Ez a regény nem nyert Hugo díjat.

Nebula díjat sem.

Ez a regény egy percig sem vezette a New York-i bestseller listákat.

Erről a regényről nem nyilatkozott elismerően a Washington Post.

Ezt a regényt senki sem hasonlította A Gyűrűk Urához, ami teljesen érthető, mivel egyáltalán nem hasonlít rá.

Ez a regény egyszerűen csak jó.

Én legalábbis kedvelem.

J. Goldenlane"

Tahni, Sol városának szöszke is tolvajlánya, úgy vonzza a bajt, mint a mágnes, akkor is hazudik ha kérdez, és köszöni szépen, de szerinte bőven elég egy hónapban egyszer fürdeni. Élete akkor vesz hatalmas fordulatot, amikor egy kocsmai verekedés közepette megmenti őt egy lovag, Q al Aquim, és ott helyben eldönti, hogy bele fog szeretni ebbe a férfiba, ugyanis, elmondása szerint, elképesztő baromság lenne, ha nem tenné.

Q ízig-vérig lovag, így amikor látja, hogy egy védtelen nőt laposra akarnak verni, természetesen közbelép. Azonban a fene sem számított rá (Q pedig végképp nem), hogy ezzel a nyakába varrja a sorscsapásként funkcionáló Thanit, aki még akkor is lop, ha éppen fojtogatják. Nincs mese, minden erejét felhasználva védi kaotikus társát, és ha ez még nem lenne elég, a vállán cipelheti annak az átkozott jóslatnak is a terhét, ami valószínűleg a vesztét okozza majd. De mit lehet tenni, ha köt a lovagi becsület?

Ez a regény VICCES!

Igaz ott a sztori, ami a maga nemes egyszerűségével egy küldetés egy sárkány megölésére, ott vannak a csavarok, amiket Thani szívestetik beletenni az amúgy sem egyszerű utazásba, ott van az, hogy egyáltalán nincs benne nyálas jelenet és a karakterek is jók, de a legerősebb vonala ennek a könyvnek a töménytelen humor, amit a nyakadba szakaszt. Én, könyvön így szakadni, azelőtt és azóta sem sikerült sűrűn. Mintha az évek alatt felhalmozódott hülyeségmennyiséget ontotta volna ki magából az író.

Thani és Q egyszerűen imádni való, nem hittem, hogy egyszerre tudok szórakozni Thani hülyeségén és nem az ő karakterszeretetének rovására sajnálni szerencsétlen Q-t. A világ kellően kidolgozott, de mivel nem annak megmentésére szakosodnak hőseink, ezért nem mennek bele annyira a részletekbe, de nem is kell. Szerintem csak megölné a vicces hangulatot egy mélyebb magyarázkodás, így is minden érthető.

Csak 250 oldal, de olyan páratlan élményt nyújtott, amit 500 sem tudna visszaadni. Egyszerűen imádtam/imádom és imádni is fogom, hiába nem tart sokáig végigszaladni a történeten. Talán pont ezért, páratlan élmény, nekem hatalmas löketet adott az egész műfajhoz és az íráshoz is. Elültette bennem a magvat, hogy a száraz középiskolai irodalom ellenére vannak ilyen gyöngyszemek, amiket érdemes elolvasni, és igenis ki lehet mondani, amit gondol az ember, nem pedig csak hatezer motívumba burkolva lehet kerülgetni a forró kását.

Pont úgy van, ahogy az írónő mondja: Ez a regény egyszerűen csak jó. És én biztosan kedvelem :D

"Nyelvet öltök rá, aztán durcásan elfordulok. De mivel nem igyekszik megengesztelni, hamarosan elfeledkezem haragomról, és máson kezdem el törni a fejemet.

- Te, Q, te miért nem akarsz megkefélni?

A szólított egy pillanatra megdermed.

- De kérlek...! - néz rám tágra nyílt szemekkel, felháborodva.

- Jó, jó, csak azért kérdem, mert érdekel, hogy miért nem vagyok neked elég jó nő - magyarázkodom, fene hitte volna, hogy zavarja a téma.

- Távol álljon tőlem, hogy kétségbe merném vonni női mivoltod tökéletességét, egyszerűen rendem szabályaival ellentétes lenne, ha úgy próbálnék meg hozzád közeledni, ahogy a férfi közeledik a nőhöz! - mentegetőzik, még mindig meglehetősen zavarban.

Egy picit összeráncolom a szemöldökömet, és megpróbálom lefordítanimagamnak kacifántos kifejezéseit.

- Te, csak nem azt akarod mondani, hogy szüzességi fogadalmat tettél?

- Nem, ez azt jelenti, hogy majdani feleségemen kívül nem kereshetem más hölgyek kegyeit - magyarázza.

- És addig semmi? - csodálkozom el, szegény fickó!

- Hát... Ööö... Természetesen látogathatom Szépszemű Liana papnőit.

- Azokat az úri kurvákat? - emelem fel a hangomat. - Akik képesek akár két aranyat is elkérni egy menetért?

Nincs semmi csodálni való ellenszenvemben, hisz Liana, a Szépszemű lányait mindenki rühellte a környezetemben. Nagyon rontották a boltot.

- Úriember legalább húsz aranyat adományoz a templomnak - javít ki Q, aki úgy látszik, még ebben is gáláns lovag..."