2014. június 30., hétfő

Csend és hullaszag

Nekem eredetileg terveim voltak ezzel a bloggal, de mostanában odáig fajult a dolog, hogy az egész mindenféle rendszert nélkülöz, és csak túlcsorduló ömlengéseimet adom ki egy bejegyzésben. *sóhaj* Sebaj, most már nem igen lehet mit tenni ellene.
Az utóbbi időben azért is csökkentek a bejegyzésszámok, mert egyszerűen nem olvasok. Jó, ezt így túlzás lenne kijelenteni, hogy ténylegesen nem olvasok semmit. Olvasok én, csak nem úgy, annyit és azt, amit szoktam. :)
Valamikor a közelmúltban nekiültem egy Vavyan Fable könyvnek, amolyan relaxálás képen, de még nem értem a végére (Hát igen, tipikus hiba, amikor az ember kikapcsolódásként leül egy egyszerű romantikus regényt olvasni Fable néven, mondva hogy buta, aztán meg csak annyit vesz észre, hogy ha nem dolgoztatja az agyát, bizony meg nem érti miről karattyol szerencsétlen szereplő. Én lepődtem meg a legjobban, amikor ezt megtapasztaltam, rohadtul nem erre számítottam, szóval utólagos elnézést kérek az írótól, az előítéleteim nem voltak jogosak.), aztán a Csillagközi invázióba is belekezdtem, és habár nagyon jó írás, de mivel karakter és nem történet központú, ezért valahol a vége előtt 50-60 oldallal az is megakadt.
Mostanában viszont újra elkezdtem animét nézni, mangát olvasni, illetve a kezem ügyébe akadt egy-két light novel is. Eredetileg lett volna filmes szekció a blogon, de valahogy nem érintettek meg a vizuális alkotások annyira, hogy ide öklendezzem a gyomromban felgyülemlett csodálatot. Mostanáig. Szóval hamarosan felkerül néhány anime illetve manga ismertető/vélemény/fan-nyáladzás is erre a kis felületre, majd meglátjuk lesz-e valami eredménye.

2014. május 27., kedd

METRO *2033*

Sosem voltam valami nagy lövöldözős fajta, de az Infinite után elgondolkoztam, hogy talán ott is akadnak nekem való játékok. Persze itt most nem CoD-ra vagy BF-re gondoltam, eleve inkább sztori mint akcióorientált vagyok, a lövöldét is hamar megunom, ha nem érdekel a történet. Elég régóta szemezek már a METRO sorozattal, mind a könyvekkel, mind a játékokkal, és úgy döntöttem, üsse kő, nézzük mi terem a sugárzott Moszkvában.

METRO 2033





A cím akár utalhatna egy 2033-ban gyártott csinivili földalatti vasútra is, de szerencsére nem ez a helyzet: 2033-ban járunk, ahol egy kisebb atomháború után az ember a földalatti metró hálozatokba vonult vissza a túlélésért; a felszínt az alagutakkal együtt ellepték a mutálódott lények/szörnyek megnehezítve ezzel a felszín alatt élők egyébként sem könnyű mindennapjait.Főhősünkkel, Artyommal (OMG ez a név! 'Artyjom' De imádom. Bezzeg, ha én akarok elnevezni egy karaktert, akkor órákat ülök felette és nyomogatom a karakternév generátort, mire találok valami középszerűt.), a játék során az a feladatunk, hogy megpróbáljuk megvédeni az állomást, ahol születtünk, és hogy kalandunk során megismerjük a METRO világát.

Ez a játék kifejezetten szórakoztató volt. A játékmenet sem unalmas, a lövöldés része bár picit nehéz és szokni kell, de a végére belejön az ember (próbáltam fejre célozni, de örültem, ha egyáltalán eltaláltam a célpontot -.-') Horrornak van betitulálva, de én egyáltalán nem nevezném annak, a Bioshock 1-től jobban féltem, mint itt, bár bevallom, akadtak ijesztő részek. Alapjáraton az egész játék az atmoszférára épít, és én nagyon szeretem az ilyen játékokat. A világ ötletes: az állomások zsúfoltsága, a tölténnyel való fizetés, az "inventory", a kocsmák, a zene, a náci és kommunista konfliktus, a felszínen ajánlottan kötelező maszk hordása (ami törik!), anomáliák, szellemek, víziók és az imádni való orosz akcentus mind-mind nagyon kellemes és reális atmoszférát teremtenek.
A realitást csak még jobban erősíti, hogy döntéseinknek súlya van. Igen, tudom, ez többször lehúzott bőr már az rpg-k körében, de itt ezerszer jobban van megcsinálva: ugyanis nincs az arcodba nyomva, hogy ez itt és most nyomni fog a latba, sőt, nem is jelzi, hogy itt most dönthetsz, így azt sem, hogy jót, vagy rosszat fogsz-e cselekedni. Lehet nem minden szituációt lövöldözéssel kell megoldani, és az is előfordulhat, hogy a szörnyek sem szorulnak buzgó vashiánypótlásra, csak egy romantikus szemezésre vágynak. Nagy hátránynak tartom a mostanában divatos kontrollerbarát választófült, vagy micsodát, ami konkrétan megfoszt attól, hogy önállóan dönts, anélkül, hogy befolyásolnának paragon meg renegát színezéssel, ráadásul lekorlátoznak jó, rossz, és aranyközépút döntésekre. Szerintem már veletek is előfordult, hogy csak azért döntöttetek így vagy úgy, mert a te karatered jó, és kellenek a jó pontok, de lehet hogy ha nem villogott volna az arcodba a kék vagy piros színezés, akkor arra az opcióra esik a választásod, ami "rossz". Arról már nem is beszélve, hogy gyakran nem azt mondják a karakterek, mint amit tömören megfogalmaz az interfész mutat. A régi játékok (teszem azt Neverwinter Nights, KOTOR) és néhány hagyományőrző újabb (a Dragon Age: Origins, Witcher sorozat és valamilyen szinten a The Walking Dead) sokkal személyesebbé teszi az élményt azzal, hogy ezt kihagyja, és így a METRO is.
A játék hatalmas hangsúlyt fektet arra, hogy a főhőssel együtt mi is megismerjük a világot, ha eszünk be jut ALAPOSAN szétnézni, és együtt hozzuk meg a döntéseket. Példának okáért volt egy terület, volt egy olyan mellékszál, amiben valaki megkért valamire. Nagyon szerettem volna teljesíteni a kérését és csodálkoztam hogy több pálya múlva sem jutottam el a teljesítésig. Kicsit utánanézve kiderült, hogy azért, mert nem tolta az arcomba, hogy na itt és itt kell ezt és ezt csinálni, DE(!) az útmutatást megkaptam. Egyszerűen nem figyeltem eléggé. Úgy érzem nagyon sok mindent hagytam ki, sok részlet felett siklottam el, ezért újra fogom játszani, mielőtt továbblépek a 2034-re.
Még így a végén megjegyezném, hogy a játékban a könyv reklámja valami rohadtul pofátlan :D Rengeteg helyen vannak elrejtve a könyv példányai, ott is propagandába ütközöl, ahol nem számítasz rá, de nagyon ötletes. Be is hipnotizált. Kell az a könyv.

2014. május 19., hétfő

Western lövölde fémtaszigálással

Brandon Sanderson szerintem már bizonyította, hogy jó író: berobbant az Elantrisszal, átvehette Robert Jordan félbemaradt sorozatát, külföldön a The Way of King és a Words of Radiance bebiztosította a hírnevét, és a hazánkban is megjelenő Ködszerzet trilógiával epikus sztorit és egy nagyon egyedi világot sikerült megalkotnia. Ha már ilyen jól megy az univerzum építés - gondolta - akkor miért hagyná veszni a jól felépített koncepciókat? Ezen ötlet alapján fogta a Ködszerzet világát, hozzá adott a trilógia befejezéséhez körülbelül háromszáz évet és szakítva a hagyományokkal megszórta az egészet egy kis western steampunkkal.
Volia! Íme az eredmény:

Brandon Sanderson
A törvény ötvözete


Waxillium Ladrian (Jézusom, ez a név!) egy tragédia után felhagy a Végeken végzett békebírói tevékenységével, és a fővárosba visszatérve betölti nemesi családjának hirtelen megüresedett pozícióját. Sokáig különcnek tartják és Wax is nehezen szakít régi életével, főleg amikor feltűnik egykori társa, Wayne, aki csak azért is az ebet a karóhoz kötve, ráállítja az egykori békebírót egy különös ügy felgöngyölítésére. Elendelben ugyanis furcsa vonatrablások történnek: a vagonokat úgy ürítik ki, hogy ki sem nyitják őket.

A történetről nem mondanék többet, ugyanis az előzőekkel ellentétben csak egy sovány 400 oldalas könyvvel van dolgunk, azonban ez egyáltalán nem baj. A sztori egy szimpla detektív történet, kisebb-nagyobb csavarokkal, de az érdeklődést inkább a karakterek tartják fent. Wax és Wayne párbeszédei valami iszonyat pörgősek, és viccesek. Ők állnak a középpontban, ráadásul tökéletesen kiegészítik egymást. A többi szereplő egyelőre elvan magának, még Lessie fogott meg de sajnos ő keveset szerepel. Tetszik Sanderson stílusában, hogy nem félti a szereplőit: Wax amúgy sem fiatal, de még a történet végére szétlövik, verik, vágják, és még jelentős bőrrétegtől is elbúcsúzik. Bezony.
Szadizmus 4ever!
Egyébként néhány fordulat egész kiszámíthatónak tűnik, hamar be lehet tippelni, hogy ki kivel, mit és mikor, de végén előfordulhat, hogy nem úgy fog elsülni minden, mint ahogyan vártuk. Szóval becsapós.

A cselekmény, a harcok, minden rendkívül pörgős, örülünk annak a néhány résznek, ahol egy kicsit lelassulnak a dolgok, és fellélegezhetünk. Az allomancia és ferukímia vegyítése bámulatos az új fémek és azok hatásai pedig érdekesek és nagyon jól fel is használják őket. Wayne időmanipuláció képességének kihasználási módja például nagyon tetszettek, a képességek párosítása is nagyon jól ki van használva. Az is kedvemre való, hogy nem mindenható ködszerzetekkel van dolgunk, végre jobban kidomborodik mennyire hatékonyak a mívesek is. Kifejezetten tetszik, hogy a világ hiába fantasy, nem állt meg a fejlődés útján: dörrennek a pisztolyok, az alkímia virágkorát éli, feltűnik az elektromosság és a gőzgépek is. Nagyon jól keverte az író ezt a két stílust, egyik sem üt el a másiktól, mindkettő igazodik a másikhoz.
Személyes kedvenceim az újságoldalak. Mikor megkaptam a könyvet, a párom felháborodva nézte milyen félrenyomott lapokat tettek bele, de aztán jobban megvizsgálva rájöttem, hogy egy újság egyik oldalát nézem. Teli van érdekes és aktuális cikkekkel, reklámokkal, illusztrációkkal. Nagyon jó fogás volt beletenni.

Az "előzmény" trilógiára kevés utalást találhatunk, de ami van... hát. Úgy istenigazából egy gondom van ezzel a könyvvel, és az a vége, a vége alatt pedig két dolgot értek:
Először is a legnagyobb csattanónak szánt rész egyszerűen a kevés információ miatt olyan.... langymatag, és ennek az az oka, hogy ez megint csak egy trilógia első része. De komolyan, minek? Valahogy kezd a tököm tele lenni a folytatásos regényekkel. Miért nem lehet önmagában megálló regényeket gyártani manapság? Mindenből ötezer oldalas sorozatot gyártanak, és ez nem csak hogy idegőrlő - ugyanis egy teljes történetre éveket kell várnunk -, hanem még költséges is.
A második dolog pedig, hogy mindennek kozmikus méreteket kell öltenie. Úgy tetszett, hogy végre egy nem világmegváltó sztoriról van szó, de az epilógusban feltűnt régi szereplő arra enged következtetni, hogy bizony ez is az lesz. Megint. Én amondó vagyok, hogy egy világot egyszer érdemes megmenteni, ha újra használja a segélyhívót, akkor inkább pusztuljon. De nem? Minek mentsünk meg egy olyan világot, ami nem áll meg a lábán önállóan és állandóan babusgatni kell? Egyszerűen... nem. Csak remélni tudom, hogy tévedek.

Szóval egy szó mint száz: milyen lett A törvény ötvözete?
Jó. Könnyed könyv, ami kellemesen szórakoztató és leheletnyi kesernyés utóízt hagy maga után. Amíg pedig a folytatásra várok, beszerzek egy diplomát.


2014. április 21., hétfő

Drakula, avagy a családcentrikus sorozatgyilkos

A Castlevania Lords of Shadow-ról már beszéltem nektek, most jutottam el odáig hogy a folytatással is foglalkozzak. Lássuk is mire jutottam.

Castlevania Lords of Shadow 2


A történet:

Történetünk pontosan ott folytatódik ahol abbamaradt: a modern korban járunk, ahol Drakula mély álmából felébredt kicsit aszottan. Zobek hamar közli vele, hogy a Sátán vissza szándékozik térni, ami egyiküknek sem lenne szerencsés, lévén legutóbb elég szépen keresztbe tettek neki. A Nekromanta felajánlja Drakulának az egyetlen dolgot, amire igazán vágyik, ha segít megállítani a "gonosz" visszatérését: a végleges halált. Szóval Drakula remélve hogy szuicid hajlamai végre kielégülnek, gyorsan bele is veti magát Sátán visszatérésének meggátolásába, közben pedig folyamatosan kísérti a múlt.

Minden más:

Külön szoktam venni a látványt, játékélményt de most ez valahogy nem megy. Számomra a LoS egy nagyon élvezetes, jó történettel rendelkező, atmoszferikus játék volt... igen, volt, mert valahogy ez a folytatásban nem látszik. Szinte minden eltűnt amit szerettem az előző részben: az irodalmian megírt fejezetfelvezetők, a csépelések megunását meggátoló puzzle-k, a hosszú játékidő stb. Az ugrándozás sem olyan élvezetes, mivel az embernek még csak gondolkozni sem kell hova ugorjon, a csiripelő denevérraj folyton jelzi merre van a helyes irány. Egyébként a harcrendszer megmaradt, csak a fejlődésrendszer kapott egy kisebb változtatást de pozitív értelemben. A QTE most már kikapcsolhatóak, mivel sokan panaszkodtak rájuk, bár én személy szerint szerettem, jobb volt nyomogni a kivégzések közben valamit, mint csak végignézni az átvezető videót.

Van pár újítás is a játékban. A puzzle-k helyett kaptunk lopakodást, sokféleképpen kell bujkálnunk néhány ellenfél elől: patkányként, ködként, vagy csak simán sunyulnunk kell. Ezzel nem is lenne baj, legalább egy picit használnunk kell az eszünket, de van, amit nem tudok felfogni. Belátom, hogy ha denevéralakot tudnánk felölteni, akkor túl pofonegyszerű lenne a feladatunk, és hogy a kisebb helyeken való átjutáshoz indokolt a patkány alak, de miután megkaptuk a ködformát, nem tudnánk megtenni ezt abban is? Olyan ötletesen megoldották például hogy mondjuk egy ventilátor elé állva felkap a szél, vagy rácsokon le vagy át tudunk siklani ködként, akkor ugyanezt már egy kis csatornában is megtehetnénk, nem? Ráadásul először több mint furcsa volt a Sötétség Hercegeként patkányként szaladgálni.
Néha megszállhatunk embereket rövid időkre, és a kivégzőmozdulatok rettentően brutálisak. Mármint érzem rajtuk a vámpírságot. Kitépni a szörnyek szívét és szétroppantani azt a nyitott szánk felett, vagy egyszerűen kiharapni a másik gigáját nekem teljesen beleillett a vámpírdologba, azt sem bántam hogy a fegyverünket egy ostor váltotta fel (fura is lett volna keresztel osztani a pofonokat), és ha már itt tartunk minden tárgy interakció rettentő vámpíros: mindenhez a vérünket kell adnunk.
Ezek mellett még képesek vagyunk fagyasztani, robbantgatni, túlhevíteni az ellenfelek páncélját, denevérrajjal megzavarni az ocsmányságokat, és mindezt rögzítetlen kamerával (igaz a LoS-ban szokni kellett a kamerát de egy idő után nem volt vele bajom, főleg amikor az arcomba tolta a szép tájakat).

A legnagyobb újítás elvileg az, hogy a Castlevania sorozat itt először játszódik modern korban. És hogy hogy sikerült ezt megvalósítaniuk? Hát... szarul. Szépnek szép a város, már amikor látunk belőle valamit, de egyébként ha valami tetszett is benne, az azért volt mert erősen hajazott egy gótikus kastélyra. Az ellenfelek többsége (szörnyek és bossok egyaránt) érdekesek, és valahogy nem tudom összeegyeztetni azt, hogy Drakula egy bazi nagy gáztartályt rakétának használva berombolja a szomszédos épületet. Egyszerűen szerintem nem illik hozzá. Ötletnek jó volt, de sajnos nem tudtak belőle jót kihozni. Egyedül a vonatos rész volt az ami kellően hatásvadászra volt megcsinálva, és azt mondhattam rá hogy okés. Továbbá rengeteg olyan elem is van a játékban ami egyszerűen kidob a hangulatból. Példa:
Miután lezúzzuk a páncélt a trailerben látott behemót ostromgépről, és meglátjuk a szerkezet "magját", na mit csinálunk? Mit? Hát persze, hogy lehányjuk! (Akárcsak később egymást a gumicsontú kislányok. Kicsit elgondolkoztam rajta, hogy más játékokban a szörnyek gyakran szeretnek ránk öklendezni, de most, hogy a főszereplő is végrehajtott egy ilyen "bravurt" már rettentő fantáziátlannak tartom). A világberobbantó közös imádkozásról már nem is beszélek. És azok a szörnyek.... konkrétan most itt a végső bossra gondolok. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi a lóf*sz az az izé, amit Sátán bácsi (azért neki is van egy kinézete, meg kell hagyni -.-) körberepüli a világot. Az igazság az, hogy a modern korban játszódó részek története is elég... érdekes. Mármint pont ez az, hogy nem az. Nem úgy mint a múlt.

Áh, igen... a múlt.

Az a pár cseppnyi kreativitás, ami az előző részből átcsurgott, az érezhetően Drakula kastélyában és a családi szál kibontásában vert gyökeret. Itt a tájak valami elképesztően látványosak és változatosak, mindig amikor jött a farkas, hogy elkalauzoljon a múltba, felcsillant a szemem, hogy végre valami érdekes fog történni. Kár, hogy olyan keveset járunk ott. A furcsa az, hogy tényleg az ottani történetszál (miszerint a kastély nem akarja elengedni Drakulát), ezerszer érdekesebb, mint Sátán és háromtagú előzenekara, a végén lévő csavarral együttvéve (bár az elismerem, jó volt). Drakula kastélya egyedül jobban elvitte volna a történetet, mint ez a Sátános mizéria. Esküszöm, hogy Drakulát sajnálni lehet, minden gonoszsága ellenére a saját családjával törődik. Tetszik, hogy nem csináltak belőle pozitív szereplőt, de a szinkronszínészek olyan érzelmeket csempésztek a poligonokba némelyik jelenetnél, hogy könnybe lábadt a szemem. Erre rátett még egy lapáttal a zene, ami még mindig briliáns.

Összegezve akinek tetszett az előző rész az valószínűleg csalódni fog. Végig fogja játszani, ha túlesik az első modern szekción és átkerül Drakula kastélyába. Akik nem játszottak az előző résszel, azoknak talán lesz néhány kérdőjel, ők nem tudom mit fognak kapni ettől a játéktól. Minden eddig felsorolt "hiba" ellenére a LoS 2 nem egy rossz játék, csak érződik rajta az elvesztegetett lehetőségek szaga.


2014. február 14., péntek

A káosz női kiadásban és a szerencsétlen lovag, akire rábízták...

Nos újra van gépem, és mivel jelenleg az On Sai által ajánlott J. Goldenlane könyvet olvasom, gondoltam átvehetnénk néhány kötetet tőle. A magyar írónő hazánkban színvonalasan képviseli a fantasy-t, rengeteg regénye jelent már meg, viszont sajnos, mivel mind az előző évtizedben látták meg a napvilágot, ritkán botlik az ember beléjük a könyvesboltokban. Antikváriumon illetve neten lehet (és érdemes is) utánuk kutatni, potom pénzekért megszerezhetőek. A borítók átlagosak, a kötetvastagságok senkit ne tévesszenek meg (nagyon apróak a betűk, és elenyésző a sorköz a mostani művekhez képest), mind nagyon tartalmas (legalábbis az eddig olvasottak mind azok voltak). Imádom a stílusát, jobbára J. Goldenlane volt az, aki miatt elkezdtem tüzetesebben fantasy-t olvasni. Az első megismert könyve pedig számomra nem más, mint az Isteni Balhé. <3

J. Goldenlane: Isteni Balhé


"Ez a regény nem nyert Hugo díjat.
Nebula díjat sem.
Ez a regény egy percig sem vezette a New York-i bestseller listákat.
Erről a regényről nem nyilatkozott elismerően a Washington Post.
Ezt a regényt senki sem hasonlította A Gyűrűk Urához, ami teljesen érthető, mivel egyáltalán nem hasonlít rá.
Ez a regény egyszerűen csak jó.
Én legalábbis kedvelem.

J. Goldenlane"

Tahni, Sol városának szöszke is tolvajlánya, úgy vonzza a bajt, mint a mágnes, akkor is hazudik ha kérdez, és köszöni szépen, de szerinte bőven elég egy hónapban egyszer fürdeni. Élete akkor vesz hatalmas fordulatot, amikor egy kocsmai verekedés közepette megmenti őt egy lovag, Q al Aquim, és ott helyben eldönti, hogy bele fog szeretni ebbe a férfiba, ugyanis, elmondása szerint, elképesztő baromság lenne, ha nem tenné.
Q ízig-vérig lovag, így amikor látja, hogy egy védtelen nőt laposra akarnak verni, természetesen közbelép. Azonban a fene sem számított rá (Q pedig végképp nem), hogy ezzel a nyakába varrja a sorscsapásként funkcionáló Thanit, aki még akkor is lop, ha éppen fojtogatják. Nincs mese, minden erejét felhasználva védi kaotikus társát, és ha ez még nem lenne elég, a vállán cipelheti annak az átkozott jóslatnak is a terhét, ami valószínűleg a vesztét okozza majd. De mit lehet tenni, ha köt a lovagi becsület?

Ez a regény VICCES!
Igaz ott a sztori, ami a maga nemes egyszerűségével egy küldetés egy sárkány megölésére, ott vannak a csavarok, amiket Thani szívestetik beletenni az amúgy sem egyszerű utazásba, ott van az, hogy egyáltalán nincs benne nyálas jelenet és a karakterek is jók, de a legerősebb vonala ennek a könyvnek a töménytelen humor, amit a nyakadba szakaszt. Én, könyvön így szakadni, azelőtt és azóta sem sikerült sűrűn. Mintha az évek alatt felhalmozódott hülyeségmennyiséget ontotta volna ki magából az író.
Thani és Q egyszerűen imádni való, nem hittem, hogy egyszerre tudok szórakozni Thani hülyeségén és nem az ő karakterszeretetének rovására sajnálni szerencsétlen Q-t. A világ kellően kidolgozott, de mivel nem annak megmentésére szakosodnak hőseink, ezért nem mennek bele annyira a részletekbe, de nem is kell. Szerintem csak megölné a vicces hangulatot egy mélyebb magyarázkodás, így is minden érthető.
Csak 250 oldal, de olyan páratlan élményt nyújtott, amit 500 sem tudna visszaadni. Egyszerűen imádtam/imádom és imádni is fogom, hiába nem tart sokáig végigszaladni a történeten. Talán pont ezért, páratlan élmény, nekem hatalmas löketet adott az egész műfajhoz és az íráshoz is. Elültette bennem a magvat, hogy a száraz középiskolai irodalom ellenére vannak ilyen gyöngyszemek, amiket érdemes elolvasni, és igenis ki lehet mondani, amit gondol az ember, nem pedig csak hatezer motívumba burkolva lehet kerülgetni a forró kását.
Pont úgy van, ahogy az írónő mondja: Ez a regény egyszerűen csak jó. És én biztosan kedvelem :D

"Nyelvet öltök rá, aztán durcásan elfordulok. De mivel nem igyekszik megengesztelni, hamarosan elfeledkezem haragomról, és máson kezdem el törni a fejemet.
- Te, Q, te miért nem akarsz megkefélni?
A szólított egy pillanatra megdermed.
- De kérlek...! - néz rám tágra nyílt szemekkel, felháborodva.
- Jó, jó, csak azért kérdem, mert érdekel, hogy miért nem vagyok neked elég jó nő - magyarázkodom, fene hitte volna, hogy zavarja a téma.
- Távol álljon tőlem, hogy kétségbe merném vonni női mivoltod tökéletességét, egyszerűen rendem szabályaival ellentétes lenne, ha úgy próbálnék meg hozzád közeledni, ahogy a férfi közeledik a nőhöz! - mentegetőzik, még mindig meglehetősen zavarban.
Egy picit összeráncolom a szemöldökömet, és megpróbálom lefordítanimagamnak kacifántos kifejezéseit.
- Te, csak nem azt akarod mondani, hogy szüzességi fogadalmat tettél?
- Nem, ez azt jelenti, hogy majdani feleségemen kívül nem kereshetem más hölgyek kegyeit - magyarázza.
- És addig semmi? - csodálkozom el, szegény fickó!
- Hát... Ööö... Természetesen látogathatom Szépszemű Liana papnőit.
- Azokat az úri kurvákat? - emelem fel a hangomat. - Akik képesek akár két aranyat is elkérni egy menetért?
Nincs semmi csodálni való ellenszenvemben, hisz Liana, a Szépszemű lányait mindenki rühellte a környezetemben. Nagyon rontották a boltot.
- Úriember legalább húsz aranyat adományoz a templomnak - javít ki Q, aki úgy látszik, még ebben is gáláns lovag..."

2014. január 25., szombat

Amikor a technika keresztbe húzza a számításainkat...

Sziasztok!

Régen volt már friss bejegyzés, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy újdönsült blogszerzőim nem sziveskednek aktívnak lenni. Ennek oka persze a tanulmányok/munka, időhiány valamint a szociális élet léte, na meg a lustaság. Persze ez még nem ürügy arra, hogy én ne írjak semmit...
... csakhogy a laposom felmondta a szolgálatot, és mivel nem lógnak ki százezresek a zsebemből ezért egyhamar nem számíthatok új gépre (ami vicces - így jobban belegondolva - a szakdoga előtt). Persze szerencsére az élet nem állt meg, így gép hiányában több időm jut könyvekre, meg varrásra, cosplayre. Amint sikerül jó áron, egy magyar nyelvű tabletbillentyűzetet is beszereznem aktivistáskodni fogok.
Becszó! :)

2014. január 10., péntek

A hülyeség halhatatlanná tesz?

Alma Katsu: Halhatatlan




Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, amikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Lanore McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, mivel számára az örökkévaló. Az élete az 1800-as években kezdődött, és a kétszáz év során, amit a Földön töltött, mind az erőszak, mind a testi gyönyörök megkísértették, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig. Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó műve lenyűgöző, különböző századokon és kontinenseken átívelő, izgalmas és misztikummal teli regény. Felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti.

Borító alapján ne ítélj a könyvről, hangzik a bölcs mondás. Nos, kivétel erősíti a szabályt, bár isten igazából nem vagyok oda a ránézésre is egyértelmű túlmarketingolástól. Számomra vannak az egyszerű borítótervű (klasszikus történetek), az agyongrafikált (modern, hipster meg még a fene tudja mi huszonegyedik századi jelenség) és a túl művészire vett könyvkülső–ez utóbbinál érdemes a legjobban aggódnom. Azonban a mostani kritika tárgya kellemes csalódás volt. (Mielőtt bárki a szememre vetné, kaptam a könyvet, alkalmam nem nyílt a tiltakozásra.) Alma Katsu Halhatatlan című regényének borítóterve igazán ízléses és szinte tökéletesen visszaadja az érzést, ami a könyv olvasása közben elfogja az embert.


Három fő vonást emelnék ki a könyv kapcsán, ami igen szimpatikussá teszi az egészet, úgy, ahogy van. Az egyik maga a halhatatlanság ötlete és ábrázolása–ugyan a vámpirizmus néhány alapvető tulajdonsága megjelenik, de nem kirívó. A másik, hogy egyszerűen józan a felépített az eseménysor, egy-két hibától eltekintve. A harmadik, pedig a romantika és a brutalitás egy olyan ötvözete, ami mellett a mostanság méltatlan népszerűségnek örvendő E.L. James egyenesen tanulhatna Alma Katsutól. Akkor jöjjön a ködoszlatás.

A halhatatlanság egyébként is hálás téma, végteleníteni az időt jelentheti még azt, hogy elnagyoltan jellemezhetjük annak múlását. Nem így Katsu. Ő kihasználta az időtlenség egyik nagy lehetőségét, a korábrázolást. Nagyon hiteles, olyannyira, hogy amikor a főhősnő éppen a téli hónapokról mesél, egyszerűen karikássá válik az ember szeme. Fenntartja az érdeklődést – a soha meg nem szűnő romantikával-, de olyan színes stílusban tár fel mindent, hogy már maga az olvasás is filmet vetít az ember fejébe. A tizennyolcadik század Amerikája egy végtelenül pocsék helynek tűnik a jelenből nézve, ugyanakkor van valami megkapó ereje. (Ajánlom figyelmetekbe a telep kis közösségének képét, személyes kedvenc az idegen földről jött nő, aki nyílt titokként a település prostituáltja.) Állítom, hogy az időtlenségbe rejtett korrajz egy biztos keretet ad egy alapélményhez.
A józan eseménysor elég furcsának tűnhet, mint pozitívum, de a korunkban dúló, nyálas logikátlanság alapértékké fejlődése mellett, muszáj ez a dicséret. A főhősnőnk halhatatlan. A doktor ésszerűen reagál rá. Érdekes vonalvezetése van a dolognak, nem az alkonyatszerű „nincs hatalmam azonnal feletted és ezért beléd szeretek, mert kihívás vagy” jelenik meg, hanem a puszta kíváncsiság az, ami lendíti tovább a történetet. Ez elég hiteles és emberséges. Nem a nő miatt megy a doktor. Hanem a saját balfék jelleme miatt. Néha az az érzésem, hogy túl jó a saját korához képest –már amiben él. A múltba való visszarévedések és mesék egy életszerű sorsot tárnak fel. Akarja az ember tovább olvasni, mert olyan, mintha egy megtörtént esetet dolgozna fel. A józanságot ugyan néhol felülírja a brutalitás, a kegyetlenség, a harag és legfőképpen a szerelem, de  valahol az olvasó megérti ezeknek a mozgatóerejét, nincs minden csak úgy odalökve. Reális reakciók és némi mágikusság. Érzékeny párosítás, ami miatt egyszerre mese és egyszerre sorstörténet.

Végezetül E. L. James végletes leszedálása. Amondó vagyok, hogy aki ezt a történetet elolvassa, egyszerűen maga is úgy érezheti, hogy A szürke ötven árnyalata valami mocskos, gyermeteg képzelgés. Egy vázlat, mondhatni a szexualitás biológiája. Nem él és még a törekvés sincs meg benne, hogy jobb legyen bármi a leírt dolgokon kívül. Az ember, az olvasó élete pláne nem. Alma Katsu azonban valóban olyan sötét árnyalatot fest a szerelemnek, ami alapján talán arra is gondoltam, hogy kell-e nekem ez a jelenség? A fordulópontok és a megnemtörtént fordulatok –mikor utálhatnám azt, akit szeretek, de mégsem teszem és ebbe pusztulok bele-, ezektől vibrál a feszültség az egészben.

Ezek a vonások egyébként nem tűnnének fel, ha nem lenne az írónőnek egy szembeötlően igényes stílusa. Nem metaforikus, nem átvitt-értelmű, de nagyon gazdag leírásokkal és részletes karakterábrázolással operál. Nyilván az első szám egyes személyű szempontból való megjelenítés valamivel könnyebb, de az írónő töretlenül vált egyes szám harmadikba, ahogy halad előre. Valahol megtalálja azt a mértéket, hogy ne minden szereplő és ugyanolyan mértékben legyen fontos. A néhány fő karaktert zsigerileg mutatja, a többit a saját valóságunkra kivetíthető felszínességgel. Mint egy barátra, egy ellenségre, egy szeretőre és egy ismerősre pillantunk rá.

Ám, hogy ne csorduljak túl a tűréshatárotokon, no meg a rózsaszín felhőn, van pár ellenpontja is ennek a történetnek. Az egyik, ami képes már-már összeroppantani a kialakult szimpátiát, az a fő motivációja a dolognak. A szerelem. Néha túl sok. Nem nyálas, nem túlírott, nem is hideg vagy pusztán testi. Hanem, mint indok, hogy elnézést a kifejezésért, de: valaki tényleg ennyire hülye legyen és emiatt váljon halhatatlanná? Tényleg a hülyeség teszi az ember lányát halhatatlanná? (Filozófiai hivatásom folytán belemehetnék ebbe, de senki nem állna fel az oldal mellől még életében, az biztos.) Fáj az igazság ugye? Valahol ott éreztem a választ ebben a könyvben. Annyira gyarló néha ez az egész, hogy az olvasó egyszer-kétszer biztosan belehal Lanny döntéseibe vagy legalább elhajítja a könyvet egy időre. Aztán felveszi, hogy folytathassa.
Egy másik zavaró tényező –számomra-, hogy az időtlenség néha megborítja a hitelességet. Váltakozik a szemszög Luke jelene és Lanny múltja között, ugyanakkor Lanny halhatatlansága néha megfojtja nekem a lehetőséget, hogy Luke attitűdjét is megismerjem. Két-három dolgot tudunk meg róla, noha ő az alap. Azonban kevésnek érzem a család és a végesség hangsúlyozását az ő esetében.
A harmadik és utolsó, hogy bár ez a történet az apróbb hibákkal együtt is egy tartalmas örökérvényűt mutat fel a jelenünkben, mégis kevesen találják majd meg. Időt kell szánni rá, már csak a 480 oldalt tekintve, de hogy valaki ne csak a nyavalygást, a félkegyelműségig ledegradált szerelmet és a beteg fantáziát lássa benne néhol –mert elsőre tűnhet úgy-, ahhoz igenis kell egy mentalitás.


Magyarán széplelkűeknek, könyvmolyoknak és modern Jane Austen fanoknak ajánlott. És mindazoknak, akik a szerelmet nem rózsaszín felhőn ülve keresik.