A hülyeség halhatatlanná tesz?

Alma Katsu: Halhatatlan

Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, amikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Lanore McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, mivel számára az örökkévaló. Az élete az 1800-as években kezdődött, és a kétszáz év során, amit a Földön töltött, mind az erőszak, mind a testi gyönyörök megkísértették, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig. Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó műve lenyűgöző, különböző századokon és kontinenseken átívelő, izgalmas és misztikummal teli regény. Felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti.

Borító alapján ne ítélj a könyvről, hangzik a bölcs mondás. Nos, kivétel erősíti a szabályt, bár isten igazából nem vagyok oda a ránézésre is egyértelmű túlmarketingolástól. Számomra vannak az egyszerű borítótervű (klasszikus történetek), az agyongrafikált (modern, hipster meg még a fene tudja mi huszonegyedik századi jelenség) és a túl művészire vett könyvkülső–ez utóbbinál érdemes a legjobban aggódnom. Azonban a mostani kritika tárgya kellemes csalódás volt. (Mielőtt bárki a szememre vetné, kaptam a könyvet, alkalmam nem nyílt a tiltakozásra.) Alma Katsu Halhatatlan című regényének borítóterve igazán ízléses és szinte tökéletesen visszaadja az érzést, ami a könyv olvasása közben elfogja az embert.

Három fő vonást emelnék ki a könyv kapcsán, ami igen szimpatikussá teszi az egészet, úgy, ahogy van. Az egyik maga a halhatatlanság ötlete és ábrázolása–ugyan a vámpirizmus néhány alapvető tulajdonsága megjelenik, de nem kirívó. A másik, hogy egyszerűen józan a felépített az eseménysor, egy-két hibától eltekintve. A harmadik, pedig a romantika és a brutalitás egy olyan ötvözete, ami mellett a mostanság méltatlan népszerűségnek örvendő E.L. James egyenesen tanulhatna Alma Katsutól. Akkor jöjjön a ködoszlatás.

A halhatatlanság egyébként is hálás téma, végteleníteni az időt jelentheti még azt, hogy elnagyoltan jellemezhetjük annak múlását. Nem így Katsu. Ő kihasználta az időtlenség egyik nagy lehetőségét, a korábrázolást. Nagyon hiteles, olyannyira, hogy amikor a főhősnő éppen a téli hónapokról mesél, egyszerűen karikássá válik az ember szeme. Fenntartja az érdeklődést – a soha meg nem szűnő romantikával-, de olyan színes stílusban tár fel mindent, hogy már maga az olvasás is filmet vetít az ember fejébe. A tizennyolcadik század Amerikája egy végtelenül pocsék helynek tűnik a jelenből nézve, ugyanakkor van valami megkapó ereje. (Ajánlom figyelmetekbe a telep kis közösségének képét, személyes kedvenc az idegen földről jött nő, aki nyílt titokként a település prostituáltja.) Állítom, hogy az időtlenségbe rejtett korrajz egy biztos keretet ad egy alapélményhez.

A józan eseménysor elég furcsának tűnhet, mint pozitívum, de a korunkban dúló, nyálas logikátlanság alapértékké fejlődése mellett, muszáj ez a dicséret. A főhősnőnk halhatatlan. A doktor ésszerűen reagál rá. Érdekes vonalvezetése van a dolognak, nem az alkonyatszerű „nincs hatalmam azonnal feletted és ezért beléd szeretek, mert kihívás vagy” jelenik meg, hanem a puszta kíváncsiság az, ami lendíti tovább a történetet. Ez elég hiteles és emberséges. Nem a nő miatt megy a doktor. Hanem a saját balfék jelleme miatt. Néha az az érzésem, hogy túl jó a saját korához képest –már amiben él. A múltba való visszarévedések és mesék egy életszerű sorsot tárnak fel. Akarja az ember tovább olvasni, mert olyan, mintha egy megtörtént esetet dolgozna fel. A józanságot ugyan néhol felülírja a brutalitás, a kegyetlenség, a harag és legfőképpen a szerelem, de  valahol az olvasó megérti ezeknek a mozgatóerejét, nincs minden csak úgy odalökve. Reális reakciók és némi mágikusság. Érzékeny párosítás, ami miatt egyszerre mese és egyszerre sorstörténet.

Végezetül E. L. James végletes leszedálása. Amondó vagyok, hogy aki ezt a történetet elolvassa, egyszerűen maga is úgy érezheti, hogy A szürke ötven árnyalata valami mocskos, gyermeteg képzelgés. Egy vázlat, mondhatni a szexualitás biológiája. Nem él és még a törekvés sincs meg benne, hogy jobb legyen bármi a leírt dolgokon kívül. Az ember, az olvasó élete pláne nem. Alma Katsu azonban valóban olyan sötét árnyalatot fest a szerelemnek, ami alapján talán arra is gondoltam, hogy kell-e nekem ez a jelenség? A fordulópontok és a megnemtörtént fordulatok –mikor utálhatnám azt, akit szeretek, de mégsem teszem és ebbe pusztulok bele-, ezektől vibrál a feszültség az egészben.

Ezek a vonások egyébként nem tűnnének fel, ha nem lenne az írónőnek egy szembeötlően igényes stílusa. Nem metaforikus, nem átvitt-értelmű, de nagyon gazdag leírásokkal és részletes karakterábrázolással operál. Nyilván az első szám egyes személyű szempontból való megjelenítés valamivel könnyebb, de az írónő töretlenül vált egyes szám harmadikba, ahogy halad előre. Valahol megtalálja azt a mértéket, hogy ne minden szereplő és ugyanolyan mértékben legyen fontos. A néhány fő karaktert zsigerileg mutatja, a többit a saját valóságunkra kivetíthető felszínességgel. Mint egy barátra, egy ellenségre, egy szeretőre és egy ismerősre pillantunk rá.

Ám, hogy ne csorduljak túl a tűréshatárotokon, no meg a rózsaszín felhőn, van pár ellenpontja is ennek a történetnek. Az egyik, ami képes már-már összeroppantani a kialakult szimpátiát, az a fő motivációja a dolognak. A szerelem. Néha túl sok. Nem nyálas, nem túlírott, nem is hideg vagy pusztán testi. Hanem, mint indok, hogy elnézést a kifejezésért, de: valaki tényleg ennyire hülye legyen és emiatt váljon halhatatlanná? Tényleg a hülyeség teszi az ember lányát halhatatlanná? (Filozófiai hivatásom folytán belemehetnék ebbe, de senki nem állna fel az oldal mellől még életében, az biztos.) Fáj az igazság ugye? Valahol ott éreztem a választ ebben a könyvben. Annyira gyarló néha ez az egész, hogy az olvasó egyszer-kétszer biztosan belehal Lanny döntéseibe vagy legalább elhajítja a könyvet egy időre. Aztán felveszi, hogy folytathassa.
Egy másik zavaró tényező –számomra-, hogy az időtlenség néha megborítja a hitelességet. Váltakozik a szemszög Luke jelene és Lanny múltja között, ugyanakkor Lanny halhatatlansága néha megfojtja nekem a lehetőséget, hogy Luke attitűdjét is megismerjem. Két-három dolgot tudunk meg róla, noha ő az alap. Azonban kevésnek érzem a család és a végesség hangsúlyozását az ő esetében.
A harmadik és utolsó, hogy bár ez a történet az apróbb hibákkal együtt is egy tartalmas örökérvényűt mutat fel a jelenünkben, mégis kevesen találják majd meg. Időt kell szánni rá, már csak a 480 oldalt tekintve, de hogy valaki ne csak a nyavalygást, a félkegyelműségig ledegradált szerelmet és a beteg fantáziát lássa benne néhol –mert elsőre tűnhet úgy-, ahhoz igenis kell egy mentalitás.

Magyarán széplelkűeknek, könyvmolyoknak és modern Jane Austen fanoknak ajánlott. És mindazoknak, akik a szerelmet nem rózsaszín felhőn ülve keresik.