Amikor a technika keresztbe húzza a számításainkat...

Sziasztok!

Régen volt már friss bejegyzés, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy újdönsült blogszerzőim nem sziveskednek aktívnak lenni. Ennek oka persze a tanulmányok/munka, időhiány valamint a szociális élet léte, na meg a lustaság. Persze ez még nem ürügy arra, hogy én ne írjak semmit...

... csakhogy a laposom felmondta a szolgálatot, és mivel nem lógnak ki százezresek a zsebemből ezért egyhamar nem számíthatok új gépre (ami vicces - így jobban belegondolva - a szakdoga előtt). Persze szerencsére az élet nem állt meg, így gép hiányában több időm jut könyvekre, meg varrásra, cosplayre. Amint sikerül jó áron, egy magyar nyelvű tabletbillentyűzetet is beszereznem aktivistáskodni fogok.

Becszó! :)

A hülyeség halhatatlanná tesz?

Alma Katsu: Halhatatlan

Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, amikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Lanore McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, mivel számára az örökkévaló. Az élete az 1800-as években kezdődött, és a kétszáz év során, amit a Földön töltött, mind az erőszak, mind a testi gyönyörök megkísértették, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig. Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó műve lenyűgöző, különböző századokon és kontinenseken átívelő, izgalmas és misztikummal teli regény. Felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti.

Borító alapján ne ítélj a könyvről, hangzik a bölcs mondás. Nos, kivétel erősíti a szabályt, bár isten igazából nem vagyok oda a ránézésre is egyértelmű túlmarketingolástól. Számomra vannak az egyszerű borítótervű (klasszikus történetek), az agyongrafikált (modern, hipster meg még a fene tudja mi huszonegyedik századi jelenség) és a túl művészire vett könyvkülső–ez utóbbinál érdemes a legjobban aggódnom. Azonban a mostani kritika tárgya kellemes csalódás volt. (Mielőtt bárki a szememre vetné, kaptam a könyvet, alkalmam nem nyílt a tiltakozásra.) Alma Katsu Halhatatlan című regényének borítóterve igazán ízléses és szinte tökéletesen visszaadja az érzést, ami a könyv olvasása közben elfogja az embert.

Három fő vonást emelnék ki a könyv kapcsán, ami igen szimpatikussá teszi az egészet, úgy, ahogy van. Az egyik maga a halhatatlanság ötlete és ábrázolása–ugyan a vámpirizmus néhány alapvető tulajdonsága megjelenik, de nem kirívó. A másik, hogy egyszerűen józan a felépített az eseménysor, egy-két hibától eltekintve. A harmadik, pedig a romantika és a brutalitás egy olyan ötvözete, ami mellett a mostanság méltatlan népszerűségnek örvendő E.L. James egyenesen tanulhatna Alma Katsutól. Akkor jöjjön a ködoszlatás.

A halhatatlanság egyébként is hálás téma, végteleníteni az időt jelentheti még azt, hogy elnagyoltan jellemezhetjük annak múlását. Nem így Katsu. Ő kihasználta az időtlenség egyik nagy lehetőségét, a korábrázolást. Nagyon hiteles, olyannyira, hogy amikor a főhősnő éppen a téli hónapokról mesél, egyszerűen karikássá válik az ember szeme. Fenntartja az érdeklődést – a soha meg nem szűnő romantikával-, de olyan színes stílusban tár fel mindent, hogy már maga az olvasás is filmet vetít az ember fejébe. A tizennyolcadik század Amerikája egy végtelenül pocsék helynek tűnik a jelenből nézve, ugyanakkor van valami megkapó ereje. (Ajánlom figyelmetekbe a telep kis közösségének képét, személyes kedvenc az idegen földről jött nő, aki nyílt titokként a település prostituáltja.) Állítom, hogy az időtlenségbe rejtett korrajz egy biztos keretet ad egy alapélményhez.

A józan eseménysor elég furcsának tűnhet, mint pozitívum, de a korunkban dúló, nyálas logikátlanság alapértékké fejlődése mellett, muszáj ez a dicséret. A főhősnőnk halhatatlan. A doktor ésszerűen reagál rá. Érdekes vonalvezetése van a dolognak, nem az alkonyatszerű „nincs hatalmam azonnal feletted és ezért beléd szeretek, mert kihívás vagy” jelenik meg, hanem a puszta kíváncsiság az, ami lendíti tovább a történetet. Ez elég hiteles és emberséges. Nem a nő miatt megy a doktor. Hanem a saját balfék jelleme miatt. Néha az az érzésem, hogy túl jó a saját korához képest –már amiben él. A múltba való visszarévedések és mesék egy életszerű sorsot tárnak fel. Akarja az ember tovább olvasni, mert olyan, mintha egy megtörtént esetet dolgozna fel. A józanságot ugyan néhol felülírja a brutalitás, a kegyetlenség, a harag és legfőképpen a szerelem, de  valahol az olvasó megérti ezeknek a mozgatóerejét, nincs minden csak úgy odalökve. Reális reakciók és némi mágikusság. Érzékeny párosítás, ami miatt egyszerre mese és egyszerre sorstörténet.

Végezetül E. L. James végletes leszedálása. Amondó vagyok, hogy aki ezt a történetet elolvassa, egyszerűen maga is úgy érezheti, hogy A szürke ötven árnyalata valami mocskos, gyermeteg képzelgés. Egy vázlat, mondhatni a szexualitás biológiája. Nem él és még a törekvés sincs meg benne, hogy jobb legyen bármi a leírt dolgokon kívül. Az ember, az olvasó élete pláne nem. Alma Katsu azonban valóban olyan sötét árnyalatot fest a szerelemnek, ami alapján talán arra is gondoltam, hogy kell-e nekem ez a jelenség? A fordulópontok és a megnemtörtént fordulatok –mikor utálhatnám azt, akit szeretek, de mégsem teszem és ebbe pusztulok bele-, ezektől vibrál a feszültség az egészben.

Ezek a vonások egyébként nem tűnnének fel, ha nem lenne az írónőnek egy szembeötlően igényes stílusa. Nem metaforikus, nem átvitt-értelmű, de nagyon gazdag leírásokkal és részletes karakterábrázolással operál. Nyilván az első szám egyes személyű szempontból való megjelenítés valamivel könnyebb, de az írónő töretlenül vált egyes szám harmadikba, ahogy halad előre. Valahol megtalálja azt a mértéket, hogy ne minden szereplő és ugyanolyan mértékben legyen fontos. A néhány fő karaktert zsigerileg mutatja, a többit a saját valóságunkra kivetíthető felszínességgel. Mint egy barátra, egy ellenségre, egy szeretőre és egy ismerősre pillantunk rá.

Ám, hogy ne csorduljak túl a tűréshatárotokon, no meg a rózsaszín felhőn, van pár ellenpontja is ennek a történetnek. Az egyik, ami képes már-már összeroppantani a kialakult szimpátiát, az a fő motivációja a dolognak. A szerelem. Néha túl sok. Nem nyálas, nem túlírott, nem is hideg vagy pusztán testi. Hanem, mint indok, hogy elnézést a kifejezésért, de: valaki tényleg ennyire hülye legyen és emiatt váljon halhatatlanná? Tényleg a hülyeség teszi az ember lányát halhatatlanná? (Filozófiai hivatásom folytán belemehetnék ebbe, de senki nem állna fel az oldal mellől még életében, az biztos.) Fáj az igazság ugye? Valahol ott éreztem a választ ebben a könyvben. Annyira gyarló néha ez az egész, hogy az olvasó egyszer-kétszer biztosan belehal Lanny döntéseibe vagy legalább elhajítja a könyvet egy időre. Aztán felveszi, hogy folytathassa.
Egy másik zavaró tényező –számomra-, hogy az időtlenség néha megborítja a hitelességet. Váltakozik a szemszög Luke jelene és Lanny múltja között, ugyanakkor Lanny halhatatlansága néha megfojtja nekem a lehetőséget, hogy Luke attitűdjét is megismerjem. Két-három dolgot tudunk meg róla, noha ő az alap. Azonban kevésnek érzem a család és a végesség hangsúlyozását az ő esetében.
A harmadik és utolsó, hogy bár ez a történet az apróbb hibákkal együtt is egy tartalmas örökérvényűt mutat fel a jelenünkben, mégis kevesen találják majd meg. Időt kell szánni rá, már csak a 480 oldalt tekintve, de hogy valaki ne csak a nyavalygást, a félkegyelműségig ledegradált szerelmet és a beteg fantáziát lássa benne néhol –mert elsőre tűnhet úgy-, ahhoz igenis kell egy mentalitás.

Magyarán széplelkűeknek, könyvmolyoknak és modern Jane Austen fanoknak ajánlott. És mindazoknak, akik a szerelmet nem rózsaszín felhőn ülve keresik.

A porából feltámadott főnix: Ezt3

Mivel ilyen sok szerzője lett a blognak, és témakörileg is tágulunk (mint az alagút), ezért úgy döntöttem megváltoztatom az oldal címét. Sokat agyaltam, hogyan nevezzem el újdonsült kicsinykénket, azonban akik ismernek, tudják, hogy névadásban borzasztó vagyok. Így hosszas gondolkozás után, úgy döntöttem a régi blog címét viszem tovább. Az eztolvastam.b13.hu újjászületett főnixként repült ki a hamvak közül és most reptében fejünkre hullajtja izzó parazsait.

Kellemes böngészést!

Több szem, többet olvas

Tegnap felkeresett Eclair, hogy hiányzik a blogja, és szívesen irkálna ide ismertetőket. Több szem, többet olvas, szóval rábólintottam. Pont mint a régi szép időkben, ugye, Eclair? Zephaelina is úgy döntött, ha ideje engedi megdob minket pár ajánlóval és NoraOak is követi a példáját. Tehát innentől nem csak tőlem, de tőlük is olvashattok gyöngyszemeket.
Jupí! ^^

Ásó, kapa, szemfogak

Hűha, legalább két hete nem írtam, de engem is elleptek az ünnepek, most meg a tanulnivaló, meg az ihlet. Azért szerencsére még van a tarsolyomban egy-két régi bejegyzés, amihez vész esetén nyúlhatok. Ma barátnőm varázsujjaival (Shájningö Finger) talált nekem egy faja kis könyvet, majd később azt is kielemezem, de előtte megalapozom a hangulatot. Szóval jöjjenek a vámpírok... újra.

Christie Golden: A ködök vámpírja

Sokat szemeztem ezzel a könyvvel, mivel már olvastam az Egy sötét úr halálát, ami szintén Ravenloftos mű és az is egészen jóra sikeredett, viszont nem tudtam ez mennyire érvényes a sorozat többi részére is. Elvégre más a szerző, más a téma és basszus, vámpírok. Imádtam a vámpírokat, amíg be nem jött ez az egész abraka-dabra napfényre hat kiló fluxá változom dolog, és bevallom, nem nagyon mertem mostanában kiadott „vámpír” könyvekhez nyúlni. De a borító szép volt, a hátán az ismertető izgalmas és az első sikeres vizsgaidőszakom után meg akartam magam jutalmazni. Szóval megvettem és nagyon nem bántam meg. Annyira nem, hogy azóta minden Ravenloftos könyvre vadászom, főleg ha Strahd von Zarovich van benne, ugyanis (az eddig olvasottak alapján) a neve megbízható garanciaként szolgál, függetlenül attól, hogy egyiket sem ugyanaz a szerző írta. (Viszont muszáj megjegyeznem, hogy fordítva nem működik ez a bizalom. Például olvastam már Christie Goldentől más Ravenloftos könyvet is, amiben az említett vámpír uraság még csak szóba sem kerül. Hát valami borzasztóan rossz volt :S). Lássuk is milyen gyümölcse ez a kapafogak fáján.

Négy szóban tudnám legjobban értékelni ezt az irományt: EZ EGY VÁMPÍROS KÖNYV!

Ennyi, ilyen egyszerű. Amikor olvastam az oldalakat úgy éreztem, hogy tényleg egy vámpírról olvasok, aki felet sosem jár el az idő, akiben van sötétség és még küzd az előző életéből megmaradt emberséggel, aki kutatja léte értelmét, akinek van célja. Napcsillag Jander minden tulajdonsággal rendelkezik, aminek egy vámpírban meg kell lennie, akárcsak Strahd von Zarovich, aki szöges ellentéte Jandernek és mégis rá is azt tudom mondani habozás nélkül, hogy vámpír. Nem úgy, mint Edwardra (Régen szerettem ezt a nevet, de ma már felér egy csattanós pofonnal a naiv arcokon).

A történet egyszerű: Jander a napelf, vámpír létére próbálja megőrizni halandó tulajdonságait, amik életében jellemezték, amikor egy diliházszerűségben megtalálja az őrült lányt, Annát, akit gondozásába vesz és beleszeret. Anna azonban egy misztikus betegségben meghal, aminek eredetét egy átokhoz lehet visszavezetni, Jander pedig megesküszik, hogy amíg meg nem találja Anna gyilkosát, addig nem nyugszik. Ezt meghallja Ravenloft köde, és elviszi az elfvámpírt a saját birodalmába, Baroviába, ahol egy másik vámpír uralkodik, Strahd von Zarovich. A gróf szárnya alá veszi Jandert, aki éveken át kutatja Anna gyilkosát, de rá kell jönnie, hogy Ravenloft egy sötét hely, ahol a legtisztább szándékot is megmérgezi a gonoszság.

Csodálkoztam, hogy hogyan lehet egy könyv ennyire jó, ami 2010-es, és a válasz egyszerű, ez csak egy újított kiadás, az eredeti könyv 1991-ben keletkezett (ave újrakiadás :D), talán ez megmagyarázza miért is ilyen jó. Az írónőnek elismerésem, a fogalmazás gyönyörű és a történet izgalmas ( és ezért nagy kérdőjelekkel a fejemben fordulok A holtak tánca felé). A karakterek nagyon jók, például Strahd von Zarovich maga Ravenloft ura, a sorozat fő embere, nem egy külön könyve van, ami a múltjával foglalkozik, amiből találhatunk ebben a könyvben is, de a többit is megéri elolvasni az enyhe spoiler ellenére is, végkimenetel tudta mellett is remek szórakozást nyújtanak.

És, hogy miért hangsúlyozom annyira, hogy ez egy vámpíros regény? Mert egyszerűen fantasztikus, ahogy az író ezt érzékelteti. Például: a könyv elején találkozunk egy párral, akik együtt töltenek egy szerelmes éjszakát és a könyv végére már ennek az éjszakának a felcseperedett gyümölcsével futkározunk, miközben Jander még mindig olyan, mint a könyv legelső mondatában. Aztán vegyük lencsecső alá Jander és Zarovich vámpírságát. Az előbbi egy elf (természetimádó, tiszteli az életet), ráadásul napelf (ezt azt hiszem nem kell részleteznem miért szívás), akinek az istene a napisten (paf, mégsem kezd el csak úgy ragyogni a napfényben) egy sötétben gubbasztó, gyilkos, eredendően gonosz teremtménnyé változik, akitől elvettek mindent, amit szeret, és totál természetes, hogy szerencsétlen ki van akadva és próbálja legalább az emlékét megőrizni annak, ami valaha volt = vagyis vámpír. Ezzel szemben Zarovich kihasználja hatalmát, az örökké való életet, hogy nem öregszik meg, élvezi a sötét örömöket, amiket ez a titokzatos lét megad neki, mivel valaha ember volt és minden, ami a halandóságban gúzsba kötötte (idő, gyengeség, az árulástól való félelem), most már nem áll az útjába = vagyis szintén vámpír. Rengeteg ilyet sorolhatnék, a vámpírság itt valóságosnak tűnik, elhiszem, hogy az egy sötét és gonosz dolog, nem pedig az jut róla az eszembe, hogy örökké szexi leszek és szexéhes, gazdag és mindenki a lábam elé dobja magát, még ha balta képem is van, és az egésznek semmi hátránya sincs, mert még egy katolikus esküvőt is simán végigülök a napsütésben szemrebbenés nélkül. -.-' Ja....

Egy szó, mint száz aki belefáradt a Twilightos baromságba az nyugodtan olvasson bele. 398 oldal, 2970 Ft, és egy igazi vámpíros remekmű. Szerintem érdemes megvenni (és most így az ismertetőt szerkesztve újraolvasni is ^^).