A vaják a világ ellen

Ilyenkor látom értelmét a facebooknak és hasonló marhaságoknak, amikor első kézből értesítenek valami olyanról, amit még félfüllel sem hallottam, ráadásul még érdekel is. Amikor kibökte a szememet a post, hogy a Vaják IV. hipp-hopp jövőhéten a boltokban lesz, szinte örömtáncot jártam. Egyáltalán nem vártam, hogy ilyen hamar kinyomják a folytatást, még egy év sem telt el az előző óta, bár ami a tartalmat illeti, indokolt volt ez a "korai" megjelenés (mint ahogy az előző Ríviai Geraltos bejegyzésemben írtam, a függővég miatt). Szóval megkaptam karácsonyra (köszi, Kicsim!) és úgy egy hete fanőrülettől habzó szájjal vetettem rá magam, észre sem vettem, hogy ennyire ki vagyok éhezve egy ilyen könyvre.

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje

A borító egyszerűen felvillanyoz, no nem azért mert a legszebb (habár elég részletes, és habár a stílusa is illik a világhoz de... őszintén megmondom nem tudom mi bajom van vele :D talán, hogy Geralt nem olyan helyes rajta, de üsse kő, hajlandó vagyok ekkora áldozatra), de legalább már nem játékgrafikás borítókat kapunk, olyan karakterekkel, akiknek közük sincs a tartalomhoz. Szóval emelem kalapom PlayOn!, imáim meghallgattattak.Továbbá megjegyezném, ha már a külcsinnél tartunk, hogy ez a könyv még vastagságilag is illeszkedik a többihez. Eddig az összes Vaják kötet 300 oldal körül volt, és ez most sincs másképp és nem is tudom, lehet nem a legvastagabbak de jó rájuk nézni a polcon. Ha kinézetről beszélünk persze nem csak a borítót kell nézni, hanem azt is amit takar. Egyedül a részelválasztó pöttyöknél ráncoltam a homlokom, hogy az most mi akarna lenni, de hát semmi sem lehet tökéletes. A kiadó úgy látszik még kísérletezget, hogyan is tálalja elénk a Vaják sorozatot. Még van pár könyv hátra, szóval talán az utolsóra eltalálják a hangulatát mindenben. :D

"Ahhoz, hogy valaki lovas futárként kereshesse meg a kenyérrevalót, szokta mondani Aplegatt a szolgálatba lépő ifjaknak, két dologra van szükség - éles észre és tompa valagra."

A szokásos könyvszelvény után a fentebbi idézettel kezd a könyv, és imádom, ahogy a Vajákra jellemzően komoly dolgokat, komoly hülyéskedéssel vezet fel. A regényben egy lappangó, kirobbanó, majd lezáruló háborút követhetünk nyomon, vagyis, igazából azt, ahogy mindez hatással van Geraltra, és szeretteire. Nem akarom részletezni az eseményeket, még ha ettől nagyon rövid bejegyzés is lesz, de nagyon nehéz spoiler nélkül beszélni a könyvről. A konfliktus középpontjában ismét Geralt semlegessége áll, és hiába olvasom már ki tudja hányadjára, hogyan ostromolják szerencsétlent, de vén vajákunk foggal-körömmel kapaszkodik belé. Sajnos ennek megvan a következménye is, ugyanis semlegesnek lenni, nem mindig kifizetődő.

Először is sokkal több Geraltot kapunk, mint az előző könyvben, úgy a regény közel kétharmadát vele követhetjük nyomon (Jupí!). Persze a többi szereplő is tiszteletét teszi, lesz itt Yennefer, Ciri, Kökörcsin is bőven, még Triss is, szóval mindenki találkozhat kedvenc karaktereivel.

Különösen tetszett, hogy betekintést nyertünk a varázslótársadalomba, és annak hierarchiájába, továbbá a királyságokkal ápolt viszonya is megvilágosodik előttünk. Hihetetlen, hogy az a gőg, az a pompa mennyire illik a mágiát használókra. Aztán később a háborút is elénk vetíti az író, és nem Geralt szempontjából. Ez a húzás kifejezetten tetszett, ugyanis egy háború nem egy embert érint, több millió sorsot alakít át, így az a megoldás, hogy minden frontról, más-más eddig idegen karakterek számolnak be, egyszerűen fantasztikus.

A könyv első fele tömény hülyéskedés. Szanaszét szakadtam a röhögéstől, egyszerűen képtelenség, hogy mi mindent össze tudnak baromkodni a szereplők. Yen és Geralt egyszerűen hihetetlen, amit levágnak, imádom a párosukat, Geralt "vágyálma" pedig annyira egyszerű, és mégis annyira rá illik. Az a bizonyos bál, az utolsó vihar előtti csendes nap minden szót megért.

"- ...Vilgefortz egy rutinos, hallatlanul intelligens spíler. Nem tudom, mit akar tőled, de légy óvatos.

-Óvatos leszek - sóhajtott fel a férfi. - De nem hiszem, hogy a rutinos spílered képes lenne meglepni. Nem azok után, amiken itt keresztülmentem. Kémek vetették rám magukat, kihalóban lévő hüllők és hermelinek támadtak rám. Nem létező kaviárral etettek. Férfiakban kedvüket nem lelő nimfománok kérdőjelezték meg a férfiasságomat, azzal fenyegettek, hogy sünháton erőszakolnak meg, terhességgel ijesztgettek, sőt, még orgazmussal is, és olyannal, amihez nem társulnak rituális mozdulatok. Brrr...

- Te ittál?"

Aztán mikor beindulnak az események, csak kapkodjuk a fejünket, izgulunk a karakterekért, mindegyikért, mert mint kiderült, Geralt sem sebezhetetlen, még akkor sem, ha erre hajaznak az első oldalak. Mindez pedig olyan szépen van levezetve! Páratlan ez a sorozat, nem találok hozzá hasonlót.

Ennyit tudok mondani anélkül, hogy bármit is lelőnék. Csak azok vegyék a kezükbe ezt a mestermunkát, akik ismerik az előzményeket, előismeretek nélkül nem nagyon fogják örömüket lelni az olvasók ebben a  kötetben sem. Akik az előzőt hírből hallott lezáratlansága miatt nem kezdték el, most nyugodtan megtehetik, A megvetés ideje jó helyen van abbahagyva, és a Tündevérrel együtt elég tartalmas heti programot tesz ki. Én közben megyek ünnepezni, és remélem, hogy a következő rész (nyersfordításban Tűzkeresztség) ugyanilyen váratlanul hamar fog a polcomra kerülni. ^^

Bolygóközi ördögűzés folyamatban

A vallásos témákkal mindig is hadi lábon álltam, talán pont azért, mindenhol megtalál: itthon, az egyetemen és most a könyvek terén is. Bevallom, amikor Calderon mániámban böngészgettem az írónő blogját, és elolvastam a Scar első fejezeteit, kicsit tartottam a regénytől, mivel vallásos kérdéseket feszeget, és számomra a könyvek olyanok, mint egy csendes kis zug, ahová szépen bekucizok, ha jön a vihar az életben. Aztán felkerült még néhány részlet a blogra és felbátorodva azt mondtam, oké, adok neki egy esélyt. Nézzük, hogyan teljesített :)

On Sai: Scar

A Scar a távoli jövőben játszódik, ahol egy gigantikus háború keretein belül minden világvallással leszámoltak, egyedül a kereszténység éldegél még valahogy, számkivetetten, bujdosva, népirtástól rettegve. Az emberiséget a császár, Chester irányítja, az őt (és többnyire faját) segítő mentáltársadalom segít - a maga módján - fenntartani a birodalmat, a határvidékeken túl pedig a kalózok uralkodnak, virágzik a rabszolga kereskedelem, csempészet stb. A levegő minden molekulájában érezni a nyílt titoknak tekinthető háborút a közeljövőben.

Scar keresztény, azonban mikor az egyetlen dolog, ami az otthonához köti eltaszítja magától, megszökik, hogy teljesítse legnagyobb álmát. Scar már a kinézetével ingerli környezetét, nem is beszélve különc természetéről, no meg arról, hogy hébe-hóba trécsel egyet Istennel, de minderre lazán legyint. Probléma igazából csak egy van: valódi navigátor csak az ellenségnél lehet.

Artúrban egy világ omlik össze, mikor rádöbben, hogy Scar meghalt, és hogy mellesleg még szerelmes is belé. Kedvese elvesztésével a férfi elveszíti hitét, és az ösvény, amire rálép, teli van brutalitással, halállal, és kétséggel. Ki tud lépni a bizonytalanság ködéből?

Don egy különös mentál, aki torkig van fajának viselkedésével. Látszólag ő az egyetlen, aki tényleg a törvény szerint él: az emberi élet védelme a legfontosabb. Azonban ezt nehéz betartani a folyton bajba keveredő Scar mellett, akinek az őrzésével megbízták. Ráadásul még a régi szerelme se hagyja megtorolatlanul sértett becsületét.

Lucy a leghatalmasabb mentálok egyike, felülkerekedett ősei hitványságán, túlszárnyalta őket. Azonban a hatalomnak ára van, és a nő a világ gyógyírének azt a módszert tartja, amit mindig is alkalmazott: ellenőriz, majd a hibákat eltörli. Azonban a logikát gyakran kiszorítják az érzelmek. Melyikre hallgasson? A szimmetriára, vagy a Don szeretete iránti vágyra?

A négy szál akaratlanul is összefonódik a hideg űrben, de talán korántsem véletlenül...

A borító gyönyörű, Krajcz Vivien kitett magáért, igazán vonzza a szemet a sápadt, női arc és a lilás zöldes háttér, ráadásul a cím betűtípusa nagyon megtetszett. Az első száz oldal után vettem észre, hogy kivételesen nem úgy fogtam a könyvet, hogy a betűkről lekopjon az arany színezés. Utána külön figyelmet fordítottam arra, hogy ez így is maradjon. ^^ A regény mellesleg 500 oldal feletti hosszal bír, ha figyelembe vesszük, hogy ez egy sorozat bevezető része, akkor igen tartalmas, elégedettek lehetünk.

A bevezetőből nem nehéz kitalálni, hogy nem is annyira az események, mint a karakterek és a konfliktusaik fogják továbbolvasásra ösztönözni az embert. A Szivárgó sötétség sorozat az elkövetkező háborúról fog szólni, ami nem is igazán ember-ember, vagy esetleg ember-mentál (mondjuk, elég gyors csata lenne, tekintve a fejlettebb faj hatalmát) között fog lezajlani, hanem az egyelőre háttérbe megbúvó erők között. A Scarban a Pelegrin hajón történtek lesznek a legfontosabbak, noha az jó a közepén van a könyvnek, és utána is sorakoznak az oldalak bőven, de a könyv lényegében arról szól, ami ott zajlik. A többi vagy az események felvezetését, vagy azoknak következményét taglalja. Olvasás közben néhányszor elkapott a déja vu érzés, akadtak hasonló jelenetek a múlthéten olvasott Calderon 2-ben is (az otthonról megszökő lány, a bál, ahol a császár is részt vesz, a riportok), de csak minimális volt a hasonlóság. A cselekmény nagyon szépen és tudatosan gördül a saját tempójában. Brutális, ahol kell, érzelgős, logikus, és hitvitás ha éppen arra az oldalára fordul a kocka. Tetszik, hogy rengeteg vallásos kérdést felvet de választ egyikre sem ad, mindenki azt gondol, amit szeretne. Nagyon meglepődtem mennyire megtetszett a regény, és ezt két dolognak köszönheti:

Az első, mint ahogy említettem a történet erőssége, a karakterek. Négy szempontból követhetjük végig az eseményeket és mindegyik a maga módján egyedi, ráadásul még van plusz egy fő, aki jól összekuszálja a szálakat.

Habár Artúrt szerettem, de nagyon sokáig az az érzésem volt, hogy ő csak azért kapott helyet a történetben, mert Scar szerelmes belé és fordítva. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak így a többiek céljai és kötelességei mellett az egész annyira... eltörpül. Az utolsó száz oldalban beláttam, hogy neki is lesznek még fontos szerepei, de semmiképpen sem ebben a könyvben, csak a következőkben, így ha tetszési sorrendet kéne felállítani, akkor ő kerülne a végére. Ettől függetlenül kedveltem, még úgy is, hogy ha láttam, hogy a következő fejezet az ő nevével kezdődik, nyugodt szívvel tettem le a könyvet, hogy na most mehetek aludni (mondjuk mellékesen megjegyzem, ez csak háromszor fordult elő :D).

Scar igazából vicces lányka, sokat derültem rajta, de a vallási fanatizmusával nem lett a szívem csücske, viszont még ezzel is meg tudtam békélni a regény leges legvégén, annál a bizonyos párbeszédnél. A könyv elérte, hogy kíváncsi legyek, mi lesz a sorsa, ha másért nem is, hát Don miatt (későbbiekben azért már magáért a lányért is aggódtam), annak ellenére, hogy először nagyon antipatikusnak találtam.

A rangsor következő helyén Chester, a császár áll. Ő az egyedüli a most felsorolt karakterek közül, aki nem szempont szereplő. A jó ég tudja, mi zajlik a fejében, de nem egy könnyű eset, az már biztos. Mindenesetre nagyon megkedveltem, főleg mikor kiderült, hogy (szerintem nem lövök le vele nagy poént, de ha mégis, akkor ugorjatok a következő bekezdésre) ő az, aki a prológusban és epilógusban beszél. Örül a szívem, hogy tudom, ő túl fogja élni, és valahogy sikerül majd az emberek és mentálok közötti viszonyt is átalakítani, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Ezzel kapcsolatban rossz érzésem van... a kedvenc szereplőim valószínűleg el fognak halálozni :'(

A következő karakter Lucy. Egyszerűen nem tudok ezzel a szereplővel betelni, annyira komplex és igen, több ilyen kéne a könyvekbe, ahol a gonosznak is vannak árnyalatai, érzései. Mert Lucy nem egy jó "ember" ellenben egy kitűnő mentál (habár ez csak nézőpont kérdése), és mégis meg tudom érteni, mit miért tesz, miért dönt úgy, ahogy, hogyan mérlegeli a dolgokat az átéltek függvényében. Sajnálom Lucyt, de egyben imádom is, hogy az ő fején keresztül kapunk betekintést egy másik oldalba. Mást nem tudnék elképzelni, aki alkalmasabb lenne erre a szerepre. A második kedvenc szereplőm :)

És a toplista tetején nem más áll, mint Don. DON! Már a bevezető fejezetekben is annyira emlékeztetett a Ködszerzet Sazedjére, és mégis olvasás közben egyszer sem jutott eszembe hozzá hasonlítani, egyszerűen, Don maradt. Az ő karaktere tetszett meg a legjobban, ahogy egyszerre renegát, zseni és mégis érző lény. Don mentál létére annyira emberi, amennyire csak egy lassan 300 fele járó mentálból kitelik. Miatta hiszem azt, hogy igenis lehet közös jövője a mentáloknak és az embereknek. Ahogy, egy személyben kiáll az egész társadalma ellen, ahogy teszi amit kell, ahogy Scart védelmezi, az az apáskodó szeretet, amit felé tanúsít, és mégis, annyit tanul a hebre lánytól, az egyszerűen zseniális. Valahol Scar is megjegyzi, hogy olyan kis jóságos mindeható, és tényleg az :D Egyszerűen I-MÁ-DOM! *spoiler* Esküszöm, amikor a  riport alatt kijelentették, hogy beindult a haldoklási folyamat, a szívem kihagyott egy ütemet X) *spoiler* Mindenképpen tudni akarom, hogy mi lesz vele!

Ha kapcsolatot/konfliktust kéne mondanom, ami a legjobban érdekel, akkor valószínűleg a Lucy/Don párost mondanám (szerintem nem vagyok egyedül) Az ő kapcsolatuk a legkuszább és a legérdekesebb, és a következő idézetet nem tudom kiverni a fejemből, annyira jól mutatja a közéjük álló akadály legnagyobb gócpontját:

"- Nézz magadra, hová korcsultál! Mit értek a nagy elveid?

- Mármint az emberiség szolgálata? Ezek képezik a kultúránk alapját. Kérdés, ha engem ide juttattak, vajon téged milyen elvek juttattak oda, ahol vagy?"

A karakterek után a másik dolog, ami nagyon megfogott az maga a világ.

Annyira látszik mennyit kotlott az írónő ezen a tojáson, mielőtt megrepedt a héja a nyomdában és kikelt belőle a papír alapú kiscsibe! Annyira részletes az egész, látszik rajta a rengeteg háttérmunka (főleg a vallásokat illetőleg), kreatív és nagyon merész. (utóbbit alátámasztandó: amikor cseppet átrendezi a galaxist egy bizonyos robbanás. Lehet csak nem olvastam ilyen művet még, de hogy egy faj kezébe ekkora hatalmat adni, és még ki is használni, ráadásul úgy, hogy nem gonosz célokra -hiszen CSAK[!!!!!!!] egy érzelmi kitörésről van szó -, hát az valami fenomenális! Pislogtam, mint a gladiátorok Cesar hüvelykujjára, hogy most tényleg ilyen egyszerűen felrúgtuk-e a világban stabilnak tűnő dolgokat, mint bolygók elhelyezkedése, stb. egy szimpla vita miatt? :D Zseniális!). A mentálok (csak én nekem jutottak eszembe a megnevezésről a Dűne mentátjai?) társadalma nagyon megtetszett, valahogy hasonlóan képzelnék el egy ilyen intelligenciával és képességekkel bíró fajt. Kíváncsi vagyok mikor, és miért váltak el az emberiségtől, és hogyan lettek olyanok, amilyenek.

Nem is szaporítanám tovább a szót: 2999 Ft, 521 oldal (kis sorközökkel), kihagyhatatlan sci-fi szerintem, fiúknak-lányoknak egyaránt. Nem bántam meg, hogy megvettem, és kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni, mindenképpen követni fogom a folytatást, és várom, hogy a titkokról fellebbenjen a függöny. Mert van miről bőven.

Hősszerelmes Calderon

Vasárnap nagy nehézségek árán (ami közbe jöhetett, az szinte mind közbejött), de sikerült feljutnom On Sai könyvbemutatójára, és mocskos kis mancsomat rátennem a Calderon 2-re. Hétfőn bele is kezdtem, és kedd hajnalban vége is lett. Enyhén kiütött a könyv, még sosem daráltam be ilyen rövid idő alatt 500 oldalt.

Na de elég a szócséplésből, nézzük miből élünk :)

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

A borító szép, és igényes lett, az egyetlen kicsi probléma az a fehér kicsi kettes, amit a cím mellé raktak (ezen a képen nincs rajta, de a kinyomott változaton igen). Egyébként jó vastag, mint említettem 500 oldal megvan a kicsike, élvezet volt hazacipelni, mellesleg még az ajánlóm is benne van, szóval örülök :)

A történetbe nem szeretnék belemenni, a fülszöveg tökéletesen vázolja a helyzetet:

"Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…

Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.

A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?"

Ebben a részben Taina kitüntetett szerepet kap, és a mellékszereplők is többet mutatnak magukból. Oregon például abszolút favorit lett, Ferrero Gróf valami páratlanul briliánsan alakít, kettejükön nevettem a legtöbbet... na meg Kiskrumplin (ez a név XD). A hadgyakorlat igazán pörgősre sikerült, Zorach nagyon aranyos kis öleb, a Ferrero házban olyan káosz uralkodik, ami mindig megmosolyogtatott, Aguri pedig igazi szamuráj.

Kiemelném még a történetben a politikai harcokat, ahol nem fegyverekkel hanem gesztusokkal vívnak a karakterek. Legjobban az a rész tetszett, amikor még valahol a regény elején Taina a császár színe elé kerülve "beszél" az uralkodóhoz. Az igazán zseniális részlet volt.

Legnagyobb meglepetésemre az alcímben szereplő bricsesz nagyon sokszor előfordul a műben. Azt hittem, hogy csak valami szellemes kis vicc, de szép számmal benne van a regényben, és nem tudtam nem nevetni, akárhányszor leírva láttam.^^

Mégis...

Az a helyzet, hogy én nagyon vártam ezt a könyvet, nem is tudom, mikor vártam könyvet ennyire a Ködszerzet óta, az első részt újra is olvastam közvetlenül a megjelenés előtt, és még negyedszerre is fantasztikusan szórakoztam. Aztán a vonaton a kezembe vettem Calderon kalandjainak folytatását...

Habár kedvenc űrpasim még villogtatja foga fehérjét, az elején ugyanúgy sziporkázik, mint hullajelöltként (a Hallasi kastélyos jelenet az egyik kedvencem, Taina mellméret "problémája" és a Békanyál toborzó videóját már nem is említve), de megváltozott. Taina és Calderon első nagy találkozásánál vettem észre, hogy Calderon attól fél, hogy Taina csalódott attól, ahogy látta, és igazat adtam neki. Mert így megtörten látva Calderonban én csalódtam.

Persze az élet nem habos torta, mindenkinek vannak mélypontjai, az ember nem lehet örökké vidám, nem háríthat mindent egy vállrándítással, ráadásul most komoly dolgokról van szó. De nem így volt ez az előző részben is? Pont ezt imádtam az én űrpasimban, hogy ha mélypontra jutott szétvert egy kardszalont, éles nyelvét ostorként csattogtatta mások felett, szúrt, bántott, taplóskodott, vagy éppen magáévá tett egy égből pottyanó, feszes combú nőt. És pont őt, akit megkínoztak az anarchisták, akinek meghalt a felesége, elöntötte a gyász, mellette pedig vonzódott egy másik nőhöz, családi problémákkal és lézerfegyverekkel küzdött, pont ő kerülne ennyire padlóra néhány ellenszenves nő miatt? Persze összeszedi magát, muszáj neki, de aztán jön a következő problémám: Taina és Calderon kapcsolata.

*nagy levegő* Hűha.

Azt hittem a falat fogom tíz körömmel kaparni, amíg át nem érek a túloldalra. Amit ezek egymás körül lekeringnek. Bah! :D Az első rész végén már elég, khm, közeli viszonyba kerültek, erre itt minden egyes érintésnél előjönnek a kétségek, a féltékenykedések és a többi, ami persze jogos, a szituációk megkívánják az ilyet. A vége felé már komolyan mondom, elegem lett Calderon és Taina románcából, abból amit levágnak.Úgy vergődnek, mint a partra vetett halak néha, komolyan :D A szerencsétlenkedésük megért pár misét.

Taina nagyon fontos szereplő, és amíg nem kapott komolyabb politikai hatalmat és nem szált be a játszmába még hozta a régi formáját, persze a felelősség terhe megváltoztatja az embert. Igazából nem is Taina itt a baj. A regényben a női karakterek száma drasztikusan megnőtt, akárcsak a szerepük és ettől nagyon feminin lett. Míg az első rész szépen egyensúlyozott maszkulin és feminin között, itt eldőlt a mérleg az egyik oldalra.

Aztán a főellenségnek is akadtak zseniális húzásai, de a régi Calderon ellen esélye sem lett volna, és a nagy terjedelemhez mérten nagyon kevésnek találom a Játszmák mennyiségét. Én úgy gondolom az arány változott meg a második kötetben. A hullajelölt kerestetik jóval rövidebb volt, egyszerű de nagyszerű, a felségáruláshoz bricsesz dukál viszont szinte kétszer olyan hosszú, és az arányok felborulnak. Ugyanannyi a humor, több megy a karakterekre, az érzésekre és a románcokra, mint az első részben, talán kicsit kevesebb az akció, több a politika.

Lehet nem kellett volna újraolvasnom az első részt, mert így nem tudok úgy gondolni erre a regényre, hogy ne viszonyítsam hozzá. Nekem azért fontos nagyon a Calderon, mert ez volt az a regény, ami belevezetett a sci-fi világába, pont ezért nagyon sokat vártam a folytatástól, és valamiért úgy érzem nem kaptam meg. Arról szó sincs, hogy a felségáruláshoz bricsesz dukál rossz lenne. Nem! Egy jó könyv, lendületes cselekménnyel, kidolgozott karakterekkel és páratlanul jó humorral. De hiába kétszer olyan hosszú, hiába bonyolultabb és csavartabb a történet, valahogy elbújhat az elődje árnyékában.

Így vagy úgy, nem tudok hálátlan lenni ezzel a könyvvel, mert okozott kellemes perceket, megnevettetett, feloldott, ellazított, és ezt csak az őszinte véleményemmel tudom viszonozni:

A felségáruláshoz bricsesz dukál megért minden centet, és még ha nem is tud túllépni elődje grandiózusán, Calderon akkor is a kedvenc űrpasim marad. ^^

Akik ködben születtek

De régen is volt már ez! Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor először összetalálkoztam Sanderson bácsi egyik művével, az Elantrissal, a stílusa teljesen magával ragadott, rá is raboltam a következő munkájára a Ködszerzetre. A trilógiának akkor csak az első (magyarban az első kettő) része jelent meg A Végső Birodalom alcímmel, majd azt évek hosszú csúszása után (-.-') követte A megdicsőülés kútja és az éve elején megjelenő A Korok Hőse, amire csak nemrégiben szántam rá magam. Na de ne haladjunk ennyire előre, mindent csak szépen sorjában :)

Brandon Sanderson: Ködszerzet

A Végső Birodalom

Hamu hullik az emberek fejére, a növények barnák, sárgásak, a nap vörösen izzik az égen. Újabb reggelre virradt a Végső Birodalomban. Az Uralkodó istencsászárként székel birodalma középpontjában, Luthadelben, nemesei a politikai viszályok között sűrűn munkálkodnak azon, hogy kedvében járjanak. Az Uralkodó kolossz seregével, obligátorai és inkvizítorai segítségével tartja fenn a rendet, bár annyira nem kell megerőltetnie magát, a nemesség és a rabszolgákként elnyomott szkák készséggel hódolnak be neki félelmükben. A nemesség tobzódik a gazdagságban, pazarolnak, báloznak, míg a szkák az ültetvényeken vért izzadva dolgoznak meg a kevés napi betevőért, a nőiket elhurcolják, és ha ez még nem lenne elég, az éj mindig magával hozza a ködöt, amitől végigfutkos a hideg a hátukon.

Vint világéletében elnyomták, nem tud bízni senkiben, Luthadel utcáin próbál boldogulni egy tolvajbanda mellett. Azonban fordul a szerencse, mikor felkeresi őt Kelsier, és társulni akar vele. Hamar kiderül, hogy a férfi bolond, legalábbis terve mindenképpen erre utal: Kelsier a fejébe veszi, hogy fellázítja a szkákat, és megdönti a Végső Birodalmat, mellette pedig jól megtömi a zsebét. Persze nincs egyedül, a siker kulcsa az emberek szívében rejlik, és már meg is van a csapat. Miért vágnának bele egy ilyen lehetetlen küldetésbe? Hogyan is dönthetnék meg az Istencsászár uralmát? Miben reménykedhetnek?

Kelsierben, ugyanis a férfi a Túlélő, az élő legenda, egy igazi ködszerzet. Akárcsak Vin.

A történet főként két szálon fut: Kelsierrel a lázadás felszítását, a tervek megszövését követhetjük végig, míg Vinen keresztül mi is megismerkedünk a nemesség fényűző világával, a ködszerzet hatalmának felhasználásával. A történet is nagyon jó, de mégiscsak a karakterek viszik a hátukon ezt a műt is tovább: Kelsier egyáltalán nem pozitív karakter, legalábbis nem az a hű de tökéletes fajta. Nagyképű, öntelt, önző, gyakran hibázik, de ez még nem zárja ki sajátos kedvességét, zsenialitását. Vin eleinte visszahúzódó félénk lány, aki a szemünk előtt fog a trilógia alatt nővé érni (bár isten látja lelkemet párszor a falba vertem volna  a fejét a további részekben.), de személyisége mintha ketté szakadna, az álcaként használt szerepe lassan valósággá válik. Szellő, Ham és Kobold akcentusa a humor fő forrásai, Elend képviseli a romantikus szálat és Sazed... Ó, Sazed :3

Egy szóval van itt minden, ami kellhet.

A cselekmény fordulatos, lendületes és magával ragadó. Minden fejezet egy nagyobbacska idézettel indít, ami nem csak úgy lebeg a levegőben hanem fontos szerepet is játszik a történetben, segít összerakni a kirakós utolsó darabjait. Azonban vigyázat, ez a mű is könnyen játszik az érzelmekkel, emlékszem, taknyom-nyálam egybefolyt a vége felé.

Egy szó, mint száz, aki szereti a fantasy-t az ezt nem hagyhatja ki. Nem hiába olyan népszerű Sanderson bácsi külföldön, oka van annak, hogy ő fejezheti be Robert Jordan félbemaradt sorozatát! Hogy miért? Elvégre rengeteg remek író van, bárki más lehetett volna, miért őt választották?

A válasz egyszerű. Az ipse kreatív, de nagyon. Egy egyszerű példával be is bizonyítom, ami nem más mint a Ködszerzet mágia rendszere.

O_o HOLY SHIT!!!!!!!<3

Amit itt leművelt, az valami hihetetlen. A fémekkel övezett mágia egyszerűen annyira kreatív és egyedi, ráadásul a felhasználási módjai lehetőségek vaci új tárházát nyitja meg! Lehet csak én vagyok műveletlen, de még nem találkoztam hasonló rendszerrel. Na de kicsit ki is kéne fejteni miről áradozok itt, nem? :)

Nézzük az allomanciát:

Allomanta az a személy aki képes a szervezetébe helyezett fémeket "elégetni", és ezáltal különböző képességekre tesz szert. Persze már itt kezdődik a bonyodalom, nem mindegy hogy ötvözik a fémeket, mi milyen arányban van stb., ha rosszul kevert fémeket próbál égetni az allomanta lehet gyengébb lesz az eredmény, akár meg is betegedhet. Az allomanta csak egyféle fémet képes égetni, ködszerzet pedig az, aki az összeset, ez a két véglet létezik.

Minden fém párban helyezkedik el egymással, ellentétes hatásokat váltanak ki, mindegyik vonzás és taszítás elvén működik. A vassal magadhoz rántod a fémeket, míg az acéllal ellököd őket, a forrasz a fizikai képességeket sokszorosítja meg, míg az ón az érzékeket, a sárgaréz csillapítja míg a cink zendíti az érzelmeket és a vörösréz elrejti az allomanciát, míg a bronz felfedi azt. Tovább még van két fém, amit csak a ködszerzetek használhatnak: az arany (ami a múltat mutatja) és az atium (amivel kicsit előrébb látunk a jövőben). Persze ezeket lehet kombinálni, egy ködszerzet egyszerre több fémet is égethet, azonban minden fémnek megvan a maga élettartama, egyesek gyorsabban égnek mint mások, aztán a körülményekre is figyelni kell (ha egy szögre vonzasz az feléd fog repülni, de ha már mondjuk egy hat tonnás acélkőre, mivel az nehezebb mint te, ezért a tested fog sebesen a kő felé repülni, míg az meg sem moccan).

Csak nekem tűnik ez hihetetlenül egyedinek? És akkor még nem is beszéltem a ferukímiáról!

A Végső Birodalom tehát egy nagyon nagyon nagyon hiper szuper űber király zsír könyv lett, sajnos az ára borsos a kettészedés miatt, de megéri azért a több mint 900 oldal nyálcsorgató szórakozásért. :) Ha megbocsátjátok enyhe spoilerrel folytatom tovább, sajnos a folytatásokról szinte lehetetlen anélkül beszélni, de azért próbálkozom. :)

A megdicsőülés kútja

Anyu, hol kezdjem? Talán a borítóval kellene.

Értem én, hogy meg kell szólítani a közönséget, ugyanis Sanderson valahogy nem fekszik a magyar olvasóknak (bár nem értem miért), ezért a borítóval is zsánert váltottak. A baj csak az, hogy rohadtul nem illik az első könyv stílusához. Egy trilógiánál szerintem fontos, hogy a könyvek illeszkedjenek egymáshoz külcsínileg, és az egy dolog, hogy nem mindenkinek tetszett az első rész borítója (szintén nem értem miért), de ha már azzal kezdték el, valamilyen szinten tartsák is magukat hozzá. Szóval ezt kaptuk... mikor megláttam tomboltam, csak azzal tudtam megnyugodni, hogy a harmadik rész borítója olyan stílusú lesz mint az elsőnek.

A történet egy évvel játszódik A Végső Birodalom eseményei után: a Birodalmat megdöntötték, a hőseink ugyanazok, Luthadel Elend irányítása alatt áll, azonban a megálmodott politikai és társadalmi kánaán valahogy nem akar megmaradni. A hangulatra még rátesz egy lapáttal a kapuk előtt várakozó két sereg, amik Luthadelt szeretnék megkaparintani, furcsa módon azonban nem a város áll ennek az útjába, hanem a rivális sereg. Hőseink feladata, hogy kijátsszák egymás ellen a két sereget és túléljék valahogyan, miközben a köd egyre több áldozatot szed.

A történet csavaros, a karaktereket még mindig szeretjük (bár Vin-t, mint mondtam megfojtottam volna párszor, viszont sokan több szerephez jutottak, mint Elend vagy Sazed, OreSeur, stb.). Itt is kapunk idézeteket, amik szintén fontosak, és a mágia újabb titkait sikerül felfedezni és hosszabb is, és... valahogy mindegy mit csinál, ez a könyv nem olyan jó, mint az elődje. Jónak jó könyv, ehhez kétség sem fér, de az elődjének elbújhat az árnyékában. Persze izgulni van miért: a végső csatajelenet, a rejtélyek nyitja és a szereplőgárda tekintet nélküli megnyirbálása azért itt is megtette a hatását, de sajnos számomra ez a trilógia leggyengébb darabja.

A Korok Hőse

Hiába jelent meg ez a könyv az év elején, én csak a mostanában olvastam el. Nem az, hogy nem voltam rá kíváncsi, csak egyszerűen annyira sokat késett a fordítás, hogy az valami borzasztó. Oké, fingom sincs a kiadói munkákhoz, de ha nem tudják megjelentetni időben, legalább ne ígérgessék, negyedévente, hogy majd a következő évszakban már a polcokon lesz (és akkor még nem is beszéltem arról, ha már ennyit késett legalább egyeztethették volna a fordítást, mert néhol zavaró, hogy pl.: a Korok Hőse, Örök hősként vagy már tudom is én miként szerepel). De a borító gyönyörű, ezért szájhúzogva ugyan, de megbocsátok a kiadónak (hát igen, az olvasóknak nehéz megfelelni :D).

A tartalmat nem ecsetelném, még annyira sem, mint az előzőnél. A világ a végéhez közeledik és úgy tűnik, csak a Korok Hőse tudja megállítani. Na de ki a korok hőse?

A megdicsőülés kútjánál klasszisokkal jobb (holott az eleje elég vontatott, a vége viszont úgy bepörög, mint a búgócsiga), de még mindig nem ér fel az első részhez. A fordulatok itt is brilliánsak, bár mivel több szempontot követhetünk nyomon, számunkra ordító tények azok, amiken a hőseink csak agyalnak. Kobold részeinél, meg a báloknál éreztem egy kis nosztalgikus hangulatot, szépen hozták A Végső Birodalom érzetét magukkal. Egyébként mindenkit megnyugtatok, a végéig szerintem senki nem fog rájönni, hogy ki a korok hőse, pláne, hogy a fejezetindító idézetek teljesen összezavarnak minket, mivel az emlegetett hőstől származnak, azonban rengeteg dologról lehull a lepel. Ott hagyja azt a kis motoszkáló üres érzetet az emberben, miután letette a könyvet.

A lezárás epikus, mintha ezt a szót csak erre találták volna ki, és ez a rész is bővelkedik egy jó 1000 oldallal.

Összegezve:

Nagyon jó sorozat, teli kreativitással, bár a (szerintem) trilógiák tipikus hibájába esve, nem tudja felülmúlni az első rész a többit. Jó karakterek, jó történet, páratlanul egyedi mágiarendszer (és ezáltal harcok), rohadtul drága, és (a középső darab kivételével) gyönyörű külcsínnel. Az első kötet mindenképpen kötelező darab, hogy érdekel-e a folytatás, azt már mindenki döntse el maga. Lehet akkor lesz majd nagyobb forgalma a dolognak ha kijön a Ködszerzet számítógépes játék, vagy ha hiszünk a pletykáknak a film is.

Továbbá ha minden jól megy (és a kiadó tartja magát az ígéretéhez), akkor idén megjelenik még egy rövidebb Ködszerzet kötet is, ami a trilógia világában játszódik, 300 évvel annak eseményei után, tehát teljesen új karaktereket kapunk, kicsit streampunkkal megfűszerezve. Csak engem csigáz fel, milyen lehet egy allomantikus pisztolypárbaj? :D

Én már nagyon várom. ^^

"Egy tisztaszívű harcos, aki megszabadít minket a gonosztól..."

A Castlevania egy nagyon régi játéksorozat, a sorozat első része 1986-ban debütált, és napjainkra több mint harminc (!!!) részből áll, ami nem kis szó. Azonban a részek többsége csak konzolra jött ki, így a 2010-ben megjelenő Lord of Shadow-val ismerkedtem meg igazából a sorozattal (persze csak az interneten, mivel ezt a címet sem adták ki PC-re, ráadásul eléggé rendhagyó epizódról van szó), annyit tudtam meg, hogy ami Castlevania, annak köze van Drakulához... mármint a minden eszközzel való legyakásához, ugyanis drága vérszopónk a főellenség. Talán éppen ezért tartottam szemét húzásnak, hogy a jövőre megjelenő Lords of Shadow 2, már PC-re is kijön. Egy: imádom Drakulát. Kettő: nagy köcsögség egy olyan játékot kiadni PC-re, aminek az előzménye nem elérhető a konzoltalan tulajok számára, pláne, ha az szorosan kapcsolódik is a történethez. Azonban a Konami nem olyan kőszívű, mint amilyennek először hittem, és 2013-ban az eredeti Lords of Shadow-t is kiadták számítógépre nagy örömömre, beleértve a két DLC-t is. Nézzük mire jutottam vele :)

Castlevania: Lords of Shadow

"Vihar közeledik. Az emberiséget romlás és elmúlás fenyegeti. A világ változik, mégis él még a remény az emberek szívében. Tovább éljük mindennapi életünket, nem tudva, mikor változhat meg örökre a végzetünk, feledékenyek vagyunk, tudatlanok, mint a vágóhídra váró bárányok. Ezen az éjjelen, Urunk 1047. évében veszi kezdetét közös utazásunk; utazásunk a sötétségbe, az őrletbe. Az árnyékokból figyelem őt. Vajon ő az? Már messzire eljutott, de próba elé állíttatik; próba elé, mely az ember tűrőképességének határait feszegeti... és azon is túllép. Ezen az éjjelen érkezik meg, a régi isteneket kutatja egy amulettel felfegyverkezve, ami idáig is elvezette; ezen az éjjelen kezdi meg útját a feledésbe."

A történet szerint Gabriel Belmont (vagyis mi), a Fény Testvériségének tagja, és a régi isteneket kutatja, ugyanis baj van. A világunkat mindenféle ocsmány szörnyeteg tépázza, a sötétség mindent ellep, a halottak szelleme nem nyugszik, az emberek hite pedig megrendül Istenben: miért hagyta el őket ily hirtelen? Gabrielre bízza a testvériség, hogy kiderítse, mi történt, ugyanis a férfi nemrégiben meggyilkolt feleségének szellemén keresztül próbálnak a Fény Testvériségének alapító tagjai üzenni a Rendnek. A régi istenek segítségével kiderül, hogy világunkat elzárták a mennyek elől, és Gabriel szerelme, Marie, közli velünk, hogy az alapító tagok egy próféciában látják a remény utolsó szikráját: Az Árnyak Urai birtokában vannak egy hatalmas erőt uraló ereklyének, ami megoldást jelenthetne a világ problémájára. Gabrielre hárul a feladat, hogy megtalálja ezt az ereklyét, és visszaállítsa az egyensúlyt. A férfi útnak indul, hogy legyőzze az Árnyak Urait, megállíthatatlan erőként halad előre, szemei előtt mégsem a világ sorsa lebeg, hanem az a parányi remény, amit a helyzet kínál: ugyanis az ereklye képes visszahozni a halott feleségét.

A történet elég hosszú, tizenkét fejezetből áll, minden fejezet több részre oszlik. Habár hordoz magában egy vallásos vonalat a sztori, egyáltalán nem zavaró. A harcrendszer kicsit nehéz ugyan, de nagyon pörgős, rengeteg lehetőségünk van kivégezni az ellent, mindenki olyan stílusban játszhat, amihez éppen kedve szottyan. A grafika szép, igaz én nekem minimumon futott a dolog, az ellenségek változatosak, kivégzési módjaik külön adrenalin bombával dobálnak meg minket, a pályákon rengeteg az eldugott zug, stb. stb. stb.

A fentiek alapján ez egy átlagos játék, az elvárásoknak megfelelő, jó, de nem űber különleges sztorival (ajj már megint Pista megy megmenteni halott Julcsikát... eztet ismerem valahonnan! Nézzük csak meg, hogy mit csinál, hátha mostan sikerül mán neki :D ), DE a Lords of Shadow rendelkezik valamivel, ami miatt mégis kiemelkedik a többi közül, beszippant, és nem ereszt. Ez pedig nem más, mint az atmoszféra.

Na, hol kezdjem?

Eleve az egész menü kinézete egy könyv, minden gyönyörű régies betűtípussal van rá vetve, rengeteg rajz, minden menüpont egy oldal, gyönyörű kioldható vázlatmunkák, ami alapján a pályákat, mozdulatokat kreálták. Az összes pályát a mi drága mesélőnk, Zobek vezeti fel egy kisebb-nagyobb monológgal, amik elgondolkodtatnak minket. És aztán jönnek a pályák... jézusom a pályák!

Egy múzeumnyi kreativitás szorult a pályakészítőkbe, annyira festőiek a tájak, várak, romok, amiket elénk tárnak, hogy az egyszerűen hihetetlen. Annyira sajnáltam, hogy a PC verzióból kimaradt a sétálás, pedig annyiszor barangoltam volna a terepeken! Hiába kötött a hely, ahol mozoghatunk, nem kelt csőszerű bezártság érzetet, a hátterek gyönyörűen kidolgozottak a mohával átnőtt erdőkön át, a fagyos vámpírkastélyon keresztül egészen az elhullott titánok temetőjéig minden! Még a rögzített kameráért is megbocsátok, mert rendszeresen a pofámba nyomta lassú távolítással a lélegzetelállító tájakat. És akkor még nem is beszéltem a részletekről: bekötött szemű óriási angyalszobrok, sziklákba faragott arcok, csarnokot betöltő óraszerkezet, ráadásul az interaktív környezet nagyon sokat dob az egészen.

Gabrielen kívül igaz nagyon ritkán találkozunk más élőlénnyel, akit nem kéne a porba döngölni, mégis élőnek hat az egész, ahogy elesett bajtársaink holttesteit megtalálva azok utolsó gondolatait olvashatjuk el a tőlük elszedett tekercsekről. Gyakran a játékmenetet segítő információkat tartalmaznak, puzzle megoldásokat,de legtöbbször csak egyszerűen az irodalmian megfogalmazott kétségbeesést olvashatjuk, ami még hangulatosabbá varázsolja a környezetet.

Ha már említettem a puzzle-t: rengeteg feladvány van a játékban, a combat, majd ide-oda mászok részek után ennek van a legfontosabb szerepe. A legszebb az egészben az, hogy nem tukmálja ránk magát, mindig van lehetőség (persze díj ellenében) kikerülni az adott feladványt, bár én sosem tettem. Mindegyiknek megvan a maga fogása, cseppet sem unalmasak, és valahogy ezek is hozzátartoznak a világhoz, úgymond a mágikus elemek tagadhatatlan részei.

A történet maga sablonos, legalábbis az alapja, de néhol úgy megcsavarják, hogy pislogunk, mint hal a szatyorban, és a karakterek... Na b*sszus a karakterek! A szinkronszínészek életre keltik a szaladgáló poligonokat! Robert Carlyle remek Gabrielként szuperál, hogy azt a furcsa, de egyedi akcentust honnan szedte össze, fogalmam sincs, de marhára jó lett. A többiekre sem lehet panasz, leginkább Zobek hangját emelném még ki. Patrick Stewart briliánsan vezeti fel-le a történteket, az atmoszférához igazából ő adott hozzá a legtöbbet. (ez főleg a DLC-kben érződik, ahol már nem ő konferálja az eseményeket. Carlyle is jó, de érezni Stewart hiányát)

Ha már audió, még nem beszéltem a zenéről. Szívszorítóan gyönyörű, magával ragadóan dallamos, fülbemászóan grandiózus. Óscar Araujo előtt olyan kínai alatvalósan meghajolnék a munkásságát tisztalve. Tudjátok, amikor az ember földre veti magát, és addig csapkodja a homlokát a padlóhoz, amíg az eszméletét nem veszti. ^^

Mindezek egyben egy gyönyörű világot tárnak fel előttünk, a történet végénél pedig elégedetten zárjuk be a menüként szolgáló könyvet. Végignézzük a záró videót, és akkor megértjük, miért nem egy önálló cím a Lords of Shadow, miért pont a Castlevania része. A befejezés amellett, hogy felvezeti a Lords of Shadow 2-t, felvet egy kérdést, amit a DLC-k hivatottak megválaszolni.

Sajnos meg is teszik.

Én nem tudom, mit műveltek a Konaminál a nyúlfarknyi kiegészítők elkészítésekor, de hogy az egész eddig felépített atmoszférát sutba vágták, az biztos!

Azok az átvezetők! Ki találta ki, hogy rajzos legyen az átvezető? Semmi bajom nem lenne vele, ha a stílusa egyezne a concept artok, és a játékban eredetileg fellelhető illusztrációkkal, de az a stílus, amivel megcsinálták, teljesen elüt. Ráadásul azok a mozgások benne... oké, értem én hogy szűkös volt a  költségvetés, de akkor inkább oldották volna meg máshogy... vagy sehogy.

Aztán a történet... Gabriel motivációja, mint a légyfing. Az alapjátékban olyan jól kifejezték az érzelmeit, hogy alapból megérteném miért lesz az, aki a második részben. Jó, elismerem, kellett még egy kis lökés, de egy ilyen? Hát inkább hagyták volna az egészet lebegni a fenébe.

A pályák szépek ugyan, a zene is briliáns, de a DLC-k nagyon rövidek (mondjuk ezért inkább hálálkodnom kéne), és nehezebbek is lettek az alapjátéknál. Egyszerűen elveszett a hangulata a játéknak. A két kis kiegészítőre úgy tekintek, mintha nem is léteznének, különben nagyon megkeseredne a nyál a számban, ha kiejteném, hogy Castlevania.

Azonban reményre adnak okot a Lords of Shadow 2 videói, úgy tűnik a fejlesztők is látták, hogy a DLC-kkel mekkorát hibáztak. Nem baj, Konami, tévedni szabad... legalábbis egyszer.

Egy szó, mint 1266, aki szereti a régi vámpíros hangulatot, és kíváncsi egy mesterien kialakított világra, nem rémül meg egy nagyon halvány vallásos és szerelmi száltól, és nincs botfüle, annak való a Castlevania: Lords of Shadow. Én remekül szórakoztam vele, remélem ti is így lesztek! ^^

Ríviai Geralt volt a neve…

Hogy hol nem fut jó könyvbe az ember?
Régen csorgott a nyálam egy PC játék után, ami noha megvolt DVD-n, de sajnos a gépem túl ócskavasnak bizonyult hozzá. Ez a játék a The Witcher nevet viselte. Amikor már a kockasági ingereim kibírhatatlanná váltak, jobban utána jártam Ríviai Geralt kalandjai eredetének és megtaláltam a forrásul szolgáló Sapkowski könyveket. Azonnal felcsillant a szemem, de szinte rögtön ki is hunyt a remény: a könyvek nem jelentek meg magyar nyelven. Három évvel ezelőtt annyi előrelépést tettem a dologban, hogy legalább már a játékkal játszhattam (ami mellesleg briliáns a buta szinkron ellenére is). Na de miért beszélek én a játékról? Nagyon egyszerű: csak a játék sikerének köszönhetjük, hogy fordításra kerültek a Sapkowski könyvek, akármennyire híresek is külföldön. Mert híresek bizony!

Szóval miután a játék sikerrel befutott, a PlayOn úgy gondolta, fordítsuk le a könyveket. Repül is érte a virtuális csók! Eddig három könyv jelent meg, jövőhéten jön a negyedik, ezért nosztalgikus hangulat uralkodott el rajtam, gondoltam felelevenítem az eddigieket. Kezdjük hát el :)

Andrzej Sapkowski: Vaják sorozat

Az utolsó kívánság és A végzet kardja

Mindig is utáltam a novellás köteteket, úgy gondoltam, hogy nem elég hosszúak egy lendületes, izgalmakkal teli cselekmény ábrázolásához, ahol a karakterek kidolgozottak, stb. B*sszus, mekkorát tévedtem! A novellák főhőse Ríviai Geralt, a mutáns szörnyvadász, aki a kitaszított másfajúak és az elfogadott emberek határmezsgyéjén mozog, nem tartozik sehova, hihetetlen figura. Teli van érzésekkel, amiknek nem kéne ott lenniük, humora egyszerűen páratlan. Tehát a mi vén vajákunk (elmagyarázná nekem valaki, hogy lett vaják a witcherből?!) kalandjait követhetjük végig a történetek során, megismerjük barátait, ellenségeit, gondjait, érzéseit és a világhoz való viszonyát, ami szerintem a karakter lételeme. Ugyanis Geralt semleges, és ez a történet folyamán nagyon fontos. Nem igazán találkoztam még olyan karakterrel, aki tényleg ennyire semleges lenne, igyekszik nem belefolyni a dolgokba, vannak elvei, amiket nem ad fel, és ha megszegi semlegességét, bizony komolyan elgondolkozik a következményeken. Azt vettem észre, hogy igazából az egész karakter, sőt szinte az összes történet a semlegességre épít. Én nagyon élveztem őket, a történetek izgalmasak, viccesek és elgondolkodtatóak. Nincs olyan novella, amire azt tudnám mondani, hogy rossz. Bármelyiket bármikor újraolvasnám, még a Yennefereseket is, pedig azt a nőt igazán nem csipázom.

A könyvek egyik legnagyobb erőssége, hogy nem hagyja tompulni az agyad. A történetek végén a tanulság sosincs kimondva, apró utalásokat találunk csak elhintve, és kattoghat az agyunk, hogy na most akkor ez mit akar jelenteni, de valahogy ott marad az az érzés bennünk: akármennyit gondolkodunk, tutira csak az író tudja és kárörvendőn a pofánkba röhög behozhatatlan fölényében. Mesteri!

Talán egy problémám volt a vaják könyvekkel, és igazából van is: a borító. Ha túlteszem magam azon, hogy a játék karakterábrázolását használja... Az elsőé oké, na de a második és a harmadik? A második könyvnek az utolsó tíz oldaláig reménykedtem abban, hogy feltűnik már Zoltán „Elvégre - mondom magamban – azért van a borítón!”. Feltűnt? Még csak a neve sem hangzott el a könyvben! Mikor megláttam a harmadik rész borítóját szintén elhúztam a számat, mert itt legalább már előre tudtam, hogy Iorveth nem lehet benne a könyvben, elvégre Geralt csak a második játékban ismeri meg. Értem én, hogy tünde kellett a borítóra, de azért lehetett volna válogatni. Ja meg a cím is adott egy kevés fejfájást… vaják… mindenhol witcher, de nálunk vaják… ha nem így hívnának egy egykor létező foglalkozást még oké lenne, de így! De ne is pazaroljunk több karaktert erre, ugorjunk a harmadik részhez, a Tündevérhez.

Ami a regény szempontjából nagyon, nagyon fontos, hogy Geralt az első könyvben kér valamit az egyik pártól, akiknek segít, valamit, amiről nem tudnak, de már úton van, hogy az ő végzete legyen.  A második könyvben meg is érkezik ez a meglepetés egy Ciri nevű kislány képében, és Geralt magához veszi végzetét. Itt ér véget a második könyv, és itt kezdődik a Tündevér.

Most boncolgathatnám külön a történetet, ahogy szoktam, meg az élményt, de itt valahogy nem tudom megtenni, mert az egész olyan… rövid. Nem sokkal több, mint 24 óra alatt kivégeztem az egészet és nagyon nagyon… bah, kezdjük máshonnan :D

Minden fejezetet egy, vagy több érdekes könyvidézettel kezd az író, kiváló ötlet, főleg hogy mindegyik k*rvára elgondolkodtató, és remekül megadja a fejezet alaphangulatát. A fejezetek nagyon jók, habár hiányoltam Geraltot. Róla beszél szinte minden oldal és betű, de mint szempontszereplő, a könyvnek csak a 30%-át teszi ki, és bizton állíthatom, hogy az a könyv legjobb része. Persze szórakoztató volt megismerni a többi karaktert is. Ciri a világ legaranyosabb ki taknyosa, Kökörcsint eddig is imádtam, és eme felé táplált érzelem az olvasás során csak gyarapodott, ráadásul még Yennefert is sikerült megkedvelnem (! ez nagyon nagy szó emberek). Az ő szarkasztikus poénjain nevettem a legtöbbet, főleg a levelén XD hát az valami haláli volt. Mégis, nekem a vaják Geraltról szól, és hiányzott ez a vén szexmániás róka!

A regényen mellesleg nagyon érződik, hogy előtte csak novellák voltak. Igazából az egész Tündevér egy terjedelmesebb novella érzetét kelti. Kezdjük ott, hogy a bevezető rész cirka 100-120 oldal egy összesen 300 oldalas könyvben. Nem untatott az eleje, csak már zsongott a fenekem, hogy ebből mi a löncsöm lesz. Most, hogy jobban utánanéztem, már értem miért kellett ekkora bevezető, de akkor nem nagyon esett le. Igazából az egész könyv egy bevezető, egy 5 részes saga első része, ezért sem történt olyan sok minden ebben a könyvben. Látszott, hogy Sapkowski előkészítette a terepet valami grandiózusra, és pont ez a baj.

Alig aludtam valamit, hogy tudjam, mi fog történni a könyv végére, és basszus, olyan lehetetlenül van vége, hogy az hihetetlen. Szerintem lengyel barátunk miután ezt kiadta a kezéből, remetemódra leköltözött a pincébe, mert a rajongók amint elolvasták a Tündevért, baltával rohamozták meg a házát a folytatásért. Annyira függő a vége a Tündevérnek, hogy szinte új értelmet ad a kifejezésnek! Szerencsére a PlayOn már hozza a folytatást, A megvetés ideje december 13-án jelenik meg, én meg itt a sok megjelenés közepette a bőség zavarában küszködök. Hajaj *nagyon mély sóhaj*, idén már nem megyek vizsgázni.

Szóval, akik nem olvasták az előzőeket, bele ne merjenek kezdeni, akiknek tetszettek az előzőek, azok mindenképpen vegyék meg, ne tessék sajnálni a pénzt, ez megéri! Reméljük nem újabb függővéget tartogat számunkra a negyedik könyv.

Geralt, hiába tudom, hogy újra veled leszek, még mindig hiányzol <3

Szuicid Calderon

Jövőhéten mohó kis ujjaim közé kaparinthatom Calderon történetének vaskos folytatását, már alig várom, hogy Pesten átvehessem a könyvet. Mivel valószínűleg egy áriával teli bejegyzést írok majd a felségáruláshoz bricsesz dukálról, ezért gondoltam ejtek néhány szót az előzményéről is.

On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

 

Emlékszem kemény hét órámba telt befalni a könyvet, és csak azért tartott eddig, mert kikerülhetetlen problémákba ütköztem (mint: evés, ivás, tisztálkodás, hazasétálás a buszállomásról és alvás), de még így is kihívás volt letenni a könyvet. Hogy miért? Khm... idézem:

"A Calderon egyszerűen… áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá *Atma fangirl mode activated*

…. 

Na szóval, épp most fejeztem be a könyvet, az élmény még elég intenzív úgyhogy nem tudok pártatlan maradni."

Fura... lassan eltelt egy év, és még mindig nem tudok rajongás nélkül beszélni a könyvről. ^^

A sztori:

Calderon (aki számomra már külön férfiasságot jelző fogalommá nőtte ki magát, mint Edward... csak az utóbbival ellentétben pozitív értelemben :) ) mindenét eldobja imádott feleségéért, csakhogy boldogságuk útját egy dolog zavarja meg: az imádott nő meghal. Calderon szorgosan követné őt a halálba, csakhogy az elhunyt bölcsészcsaládja ( vivát bölcsész! :D) nem engedélyezi a békés elpatkolást, és amikor rájön főhősünk, mekkora terhére van ezeknek a szerencsétlen embereknek egyébként is, inkább úgy dönt, dolgozni megy. Azért a saját urnáját ő állja.

Számára is hihetetlen módon kapitányi állást kap, minden jól megy, úgy tűnik, egy hónap alatt vígan fejbe lőheti magát, csakhogy semmi sem történik véletlenül, és Calderon belekerül egy játszmába, ahol a politika az úr és a cserfesség, azonban a résztvevők elfelejtenek valamit: Calderon ismeri a Játékot, és piszok jó benne!

Leginkább a borítón akadt meg a szemem, mondom kard, jó kis pali, színes csíkok, meg minden, alapból volt egy keleties aurája a könyvnek, és mivel erre fogékony vagyok, nagyon megtetszett, le is vettem a polcról és barátnőmmel beleolvastunk. Naná, hogy az egyetlen pikáns résznél nyílt ki (ilyen az én barátosném keze :D).

Furcsa, hogy az írói stílusról egy novella jutott eszembe (Az Eratóból a Nyolc négyzetméter a világ), és később mikor utána jártam, kiderült, hogy ugyanarról az alkotóról van szó. Ez volt az első ilyen élményem, szóval a libabőr tizedmásodpercek alatt tűnt fel a karomon.  A könyv ráadásul sci-fi, amin nagyon meglepődtem, nem erre számítottam, de azért egy hét habozás után megvettem. Mikre rá nem döbbent az ember? 2012-ig úgy menekültem a sci-fi elől, mint a rémálmaimban feltűnő kétméteres, járkaló takonytömbök elől, azóta meg igazán otthonosan érzem magam benne. Érdekes... na de vissza Calderonhoz.

A második, ami nagyon szembeötlött a regényben, az a humor volt. J. Goldenlane és Soren Ward után (na meg rengetegen mondták, hogy Rejtő Jenő és Vavyan Fable poénjai is hasonlók), ráébredtem, hogy a magyar szerzőknek nagyon páratlan humorérzékük van. Külföldi írónál nagyon ritkán fedezek fel ilyen humorzacsit, és meg kell mondanom, ez kib*szott jó!!!!!!! A magyar írói gárdának olyan erős vonala a humor, hogy a világon egyedivé teszi, legalábbis számomra. A buszon váltásban négy ember ült mellettem, mikor először olvastam, és amikor könnyfakasztó röhögésben törtem ki, mind hülyének nézett annyira, hogy belelessen a kezemben tartott műbe, bár bevallom, nem néztem meg, megmosolyogták-e a sorokat, a sztori jobban lekötött.

A  könyv talán egyedüli hátránya, hogy az első 50 oldal tempója valami iszonyúan gyors! Én simán elidőztem volna még a részelteken, szívesen olvasgattam volna dolgokról, habár érthető, miért nem magyaráz az író. Ami számomra kérdőjel, az a szereplők számára tök természetes. Végül is, utána minden világosabbá válik, és nagyon nagyon jó lesz. ^^

Nagyon várom a folytatást, és ezt a könyvet szívvel-lélekkel tudom ajánlani! 285 oldal tömény szórakozás, 2499 Ft (bár az okosabbak könnyen lefaraghatnak az árból, és azt vettem észre, hogy ilyen visszaváltó cédulája is van, hogyha nem tetszik, elvileg visszakapod az árát, de azt garantálom, hogy ez a könyv mindenkinek tetszeni fog!), amit teljesen meg is ér. Alig várom már a jövőhetet... ^^

Jó reggelt napfény!

Sziasztok! Atma vagyok.

Lehet, van aki ismer, anno egy Ezt olvastam B13-as blog szerkesztésében segédkeztem, de mivel a szolgáltató megszűnt, az Eclairrel írt ismertetőinknek is vége szakadt. Úgy döntöttem itt szeretném folytatni az eddigi ténykedéseimet, hátha kisül belőle valami jó :) (és remélhetőleg a visszacsatolás is jobban fog itt menni, ugyanis bárki emberfia kommentálhat. Bizony :) továbbá lustább napjaimban a régebbi ismertetőket fogom kitenni, úgyis az előzőeket ha maroknyian látták, lehet sokat mondok.)

A blog számítógépes illetve konzolos játékokkal, könyvekkel, néhanapján filmekkel és egyéb dolgokkal fog foglalkozni. Egyéni véleményeket közvetítnk, saját tapasztalatokat, lehetőleg spoiler mentesen. Talán még novellák is kerülnek majd fel, esetleg rajzok (nagyon zárójelbe téve még lehet cosplay is), ki tudhatja biztosra, mit is hoz a jövő? :)

Jó olvasást mindenkinek! ^^

Zombik mindenütt...

Sokszor csorgatom a nyálam, hogy miért nincs konzolom, mert rengeteg exkluzív címet adtak ki rájuk, de sajnos jövedelem híján nem engedhetek meg magamnak se egy xbox-ot, se egy PS-t. Így marad a jó öreg PC. Azért youtube-on követem a nagyobb címek gameplayeit, mint a Last of Us, Uncharted, Castlevania: Lords of Shadow (utólag kijött PC-re és ki is játszottam, majd arról is írok valamikor :)) és hasonlókat, meg a Heavy Rain. Miután jobban utána néztem, addig szaglásztam, amíg nem találtam valami hasonló kaliberű játékot is PC-re, ami futna is az én drága Luce-omon (a laposom... igen, van neve, még a memóriáimnak és a videókártyámnak is :D), és rengeteg fórumon találkoztam a Telltale The Walking Dead című alkotásával. Így hát beszereztem.

A 2010-es Vampire Suck című filmben elhangzik, hogy most jött el a vámpírok kora, így nem kell csodálkozni, hogy a filmek, sorozatok, könyvek tömve vannak velük. Nos biztosan állíthatom, hogy 2012/2013-ra a vámpírok csillaga leáldozott, a trónfosztást a zombik követték el. Vannak emberevők, szerelmesek… minden, mi szem szájnak ingere. Különös sikernek örvendhet a The Walking Dead című  képregény, majd sorozat, ami egy maroknyi túlélő napjait mutatja be egy zombi apokalipszisben pusztuló világában, ahol lehet, hogy az igazi veszély nem a csüngő-belű Mari néniben keresendő, hanem az emberek erkölcsi és morális értékrendjében, amiknek határait feszegeti ez a rendkívül feszült és különös helyzet . A sorozat és képregény sikere megihlette a Telltale-t, és a világot megtartva, más karakterekkel meséltek el egy történetet.

De még milyet!

Az öt epizódra bontott játék során Lee Everett bőrébe bújunk, aki épp egy rendőrkocsi hátsó ülésén csücsül, miközben elhagyják Atlantát XY börtön felé. Nem jutnak messzire, mivel kitör az apokalipszis, a kocsi felborul, és mire Lee magához tér, a rendőr már halott, mindenhol káosz és zűrzavar. Lee hamar rájön, hogy itt a baj már nem kevés, és egy házba menekül, ahol találkozik egy nyolcéves kislánnyal, Clementine-al. Kiderül, hogy Clem egyedül van, és hamar összebarátkozik Lee-vel. Innentől kezdve az egész játék arról szól, hogy Lee és Clem együtt próbálják túlélni a „világ végét”, azokkal az emberekkel és helyzetekkel, amiket/akiket a sors feléjük sodor.

A grafika képregényszerű, egyeseknek nem tetszik, én kifejezetten bírom, illik a témához, és aki azt mondja, hogy egy rajzolt zombi nem lehet undorító és ijesztő, annak az orra alá dörgölöm ezt a játékot, mert lehet! A kezelés egyszerű, de hamar meg lehet szokni. Nagyon sok múlik az időzítésen, hogy mikor kattintunk, és helyzettől függően a párbeszédeknél a válaszra adott idő is változik. Bizony, itt nem mehetsz el kávézni, meg reggelizni, mert a sok jóember a világvége közepén megvárja, hogy Lee bácsi mit válaszol (mellesleg ezért is ajánlanám, hogy vagy nagyon jó angol tudással rendelkezők játszanak vele, vagy töltsék le a magyarítást, mert jól jöhet). És mivel ilyen sok minden múlik az időzítésen, a játék mindig jó helyen ment, halál esetén, szinte mindig az elbaltázott pillanat előtt dobott vissza a játék. Külön piros pont jár ezért.

A karakterek mélyen kidolgozottak, és egyáltalán nem hülyék. Ha észreveszik, hogy hazudunk nekik, gyanakodnak ránk, ha őszinték vagyunk, lehet nem fogadják el az igazságot. Egy-egy kiválasztott párbeszédopció után a képernyő felső sarkában olvashatjuk, hogy lebuktunk, vagy észrevették-e, hogy füllentünk, esetleg megjegyzi, hogy őszinte voltál és a többi, ami nagyon fontos, mivel sokszor ezeken a karaktereken múlik, hogy mikor kitől kapunk segítséget, ha egyáltalán kapunk. Persze a túlélők tábora elég színes, és nem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni, továbbá a helyzet sem kímél minket. Ha tíz emberre 4 adag étel jut, nyilván akik nem kapnak, haragosak lesznek rád.

A játéknak még egy nagy pozitívuma, hogy az előbb említett felső sarokban lévő megjegyzések sosem adnak semmire sem garanciát. Például, az egyik karakter jelezte a játékmenetem során, hogy emlékezni fog arra, hogy kiálltam érte, erre még azon párbeszéd folyamán kapott a fejébe egy golyót. Ragyogó példája annak, hogy nem lehet mindent irányítani, még ha akarjuk, akkor sem.

Itt és most kijelentem, hogy erről a játékról, nem tudok rosszat mondani. Gyönyörű, egyedi darab ez, mivel teljesíti maximálisan azt a célt, amit kitűzött magának. A Telltale egy történetet akar nekünk elmesélni (milyen frappáns), és pontosan ezt is teszi, se többet, se kevesebbet. A játék egésze szinte dialógusokból áll, és néhány „jókor kattints jó helyre”  pillanatból, nincs szintlépés, nincsenek variálható fegyverek, szabadon bejárható világ, az egész inkább egy interaktív filmre hasonlít, mint egy játékra, és mégis… mégis rengeteg fejlesztő tanulhat belőle, mert pont abban erős, amiben a mai játékok legtöbbje átlagon aluli: a történet mesélésben. Komolyan mondom, üdítő végre olyan játékot látnom, ami megríkatott, olyan impulzívan adta át, amit át akart. Úgy bánik az érzelmekkel, az érzelmeimmel, mint festő az ecsettel: művészien.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, még azoknak is akik, nem nagy gamerek, egyszerűen csak egy jó történetre vágynak.