Bolygóközi ördögűzés folyamatban

A vallásos témákkal mindig is hadi lábon álltam, talán pont azért, mindenhol megtalál: itthon, az egyetemen és most a könyvek terén is. Bevallom, amikor Calderon mániámban böngészgettem az írónő blogját, és elolvastam a Scar első fejezeteit, kicsit tartottam a regénytől, mivel vallásos kérdéseket feszeget, és számomra a könyvek olyanok, mint egy csendes kis zug, ahová szépen bekucizok, ha jön a vihar az életben. Aztán felkerült még néhány részlet a blogra és felbátorodva azt mondtam, oké, adok neki egy esélyt. Nézzük, hogyan teljesített :)

On Sai: Scar

A Scar a távoli jövőben játszódik, ahol egy gigantikus háború keretein belül minden világvallással leszámoltak, egyedül a kereszténység éldegél még valahogy, számkivetetten, bujdosva, népirtástól rettegve. Az emberiséget a császár, Chester irányítja, az őt (és többnyire faját) segítő mentáltársadalom segít - a maga módján - fenntartani a birodalmat, a határvidékeken túl pedig a kalózok uralkodnak, virágzik a rabszolga kereskedelem, csempészet stb. A levegő minden molekulájában érezni a nyílt titoknak tekinthető háborút a közeljövőben.

Scar keresztény, azonban mikor az egyetlen dolog, ami az otthonához köti eltaszítja magától, megszökik, hogy teljesítse legnagyobb álmát. Scar már a kinézetével ingerli környezetét, nem is beszélve különc természetéről, no meg arról, hogy hébe-hóba trécsel egyet Istennel, de minderre lazán legyint. Probléma igazából csak egy van: valódi navigátor csak az ellenségnél lehet.

Artúrban egy világ omlik össze, mikor rádöbben, hogy Scar meghalt, és hogy mellesleg még szerelmes is belé. Kedvese elvesztésével a férfi elveszíti hitét, és az ösvény, amire rálép, teli van brutalitással, halállal, és kétséggel. Ki tud lépni a bizonytalanság ködéből?

Don egy különös mentál, aki torkig van fajának viselkedésével. Látszólag ő az egyetlen, aki tényleg a törvény szerint él: az emberi élet védelme a legfontosabb. Azonban ezt nehéz betartani a folyton bajba keveredő Scar mellett, akinek az őrzésével megbízták. Ráadásul még a régi szerelme se hagyja megtorolatlanul sértett becsületét.

Lucy a leghatalmasabb mentálok egyike, felülkerekedett ősei hitványságán, túlszárnyalta őket. Azonban a hatalomnak ára van, és a nő a világ gyógyírének azt a módszert tartja, amit mindig is alkalmazott: ellenőriz, majd a hibákat eltörli. Azonban a logikát gyakran kiszorítják az érzelmek. Melyikre hallgasson? A szimmetriára, vagy a Don szeretete iránti vágyra?

A négy szál akaratlanul is összefonódik a hideg űrben, de talán korántsem véletlenül...

A borító gyönyörű, Krajcz Vivien kitett magáért, igazán vonzza a szemet a sápadt, női arc és a lilás zöldes háttér, ráadásul a cím betűtípusa nagyon megtetszett. Az első száz oldal után vettem észre, hogy kivételesen nem úgy fogtam a könyvet, hogy a betűkről lekopjon az arany színezés. Utána külön figyelmet fordítottam arra, hogy ez így is maradjon. ^^ A regény mellesleg 500 oldal feletti hosszal bír, ha figyelembe vesszük, hogy ez egy sorozat bevezető része, akkor igen tartalmas, elégedettek lehetünk.

A bevezetőből nem nehéz kitalálni, hogy nem is annyira az események, mint a karakterek és a konfliktusaik fogják továbbolvasásra ösztönözni az embert. A Szivárgó sötétség sorozat az elkövetkező háborúról fog szólni, ami nem is igazán ember-ember, vagy esetleg ember-mentál (mondjuk, elég gyors csata lenne, tekintve a fejlettebb faj hatalmát) között fog lezajlani, hanem az egyelőre háttérbe megbúvó erők között. A Scarban a Pelegrin hajón történtek lesznek a legfontosabbak, noha az jó a közepén van a könyvnek, és utána is sorakoznak az oldalak bőven, de a könyv lényegében arról szól, ami ott zajlik. A többi vagy az események felvezetését, vagy azoknak következményét taglalja. Olvasás közben néhányszor elkapott a déja vu érzés, akadtak hasonló jelenetek a múlthéten olvasott Calderon 2-ben is (az otthonról megszökő lány, a bál, ahol a császár is részt vesz, a riportok), de csak minimális volt a hasonlóság. A cselekmény nagyon szépen és tudatosan gördül a saját tempójában. Brutális, ahol kell, érzelgős, logikus, és hitvitás ha éppen arra az oldalára fordul a kocka. Tetszik, hogy rengeteg vallásos kérdést felvet de választ egyikre sem ad, mindenki azt gondol, amit szeretne. Nagyon meglepődtem mennyire megtetszett a regény, és ezt két dolognak köszönheti:

Az első, mint ahogy említettem a történet erőssége, a karakterek. Négy szempontból követhetjük végig az eseményeket és mindegyik a maga módján egyedi, ráadásul még van plusz egy fő, aki jól összekuszálja a szálakat.

Habár Artúrt szerettem, de nagyon sokáig az az érzésem volt, hogy ő csak azért kapott helyet a történetben, mert Scar szerelmes belé és fordítva. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak így a többiek céljai és kötelességei mellett az egész annyira... eltörpül. Az utolsó száz oldalban beláttam, hogy neki is lesznek még fontos szerepei, de semmiképpen sem ebben a könyvben, csak a következőkben, így ha tetszési sorrendet kéne felállítani, akkor ő kerülne a végére. Ettől függetlenül kedveltem, még úgy is, hogy ha láttam, hogy a következő fejezet az ő nevével kezdődik, nyugodt szívvel tettem le a könyvet, hogy na most mehetek aludni (mondjuk mellékesen megjegyzem, ez csak háromszor fordult elő :D).

Scar igazából vicces lányka, sokat derültem rajta, de a vallási fanatizmusával nem lett a szívem csücske, viszont még ezzel is meg tudtam békélni a regény leges legvégén, annál a bizonyos párbeszédnél. A könyv elérte, hogy kíváncsi legyek, mi lesz a sorsa, ha másért nem is, hát Don miatt (későbbiekben azért már magáért a lányért is aggódtam), annak ellenére, hogy először nagyon antipatikusnak találtam.

A rangsor következő helyén Chester, a császár áll. Ő az egyedüli a most felsorolt karakterek közül, aki nem szempont szereplő. A jó ég tudja, mi zajlik a fejében, de nem egy könnyű eset, az már biztos. Mindenesetre nagyon megkedveltem, főleg mikor kiderült, hogy (szerintem nem lövök le vele nagy poént, de ha mégis, akkor ugorjatok a következő bekezdésre) ő az, aki a prológusban és epilógusban beszél. Örül a szívem, hogy tudom, ő túl fogja élni, és valahogy sikerül majd az emberek és mentálok közötti viszonyt is átalakítani, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Ezzel kapcsolatban rossz érzésem van... a kedvenc szereplőim valószínűleg el fognak halálozni :'(

A következő karakter Lucy. Egyszerűen nem tudok ezzel a szereplővel betelni, annyira komplex és igen, több ilyen kéne a könyvekbe, ahol a gonosznak is vannak árnyalatai, érzései. Mert Lucy nem egy jó "ember" ellenben egy kitűnő mentál (habár ez csak nézőpont kérdése), és mégis meg tudom érteni, mit miért tesz, miért dönt úgy, ahogy, hogyan mérlegeli a dolgokat az átéltek függvényében. Sajnálom Lucyt, de egyben imádom is, hogy az ő fején keresztül kapunk betekintést egy másik oldalba. Mást nem tudnék elképzelni, aki alkalmasabb lenne erre a szerepre. A második kedvenc szereplőm :)

És a toplista tetején nem más áll, mint Don. DON! Már a bevezető fejezetekben is annyira emlékeztetett a Ködszerzet Sazedjére, és mégis olvasás közben egyszer sem jutott eszembe hozzá hasonlítani, egyszerűen, Don maradt. Az ő karaktere tetszett meg a legjobban, ahogy egyszerre renegát, zseni és mégis érző lény. Don mentál létére annyira emberi, amennyire csak egy lassan 300 fele járó mentálból kitelik. Miatta hiszem azt, hogy igenis lehet közös jövője a mentáloknak és az embereknek. Ahogy, egy személyben kiáll az egész társadalma ellen, ahogy teszi amit kell, ahogy Scart védelmezi, az az apáskodó szeretet, amit felé tanúsít, és mégis, annyit tanul a hebre lánytól, az egyszerűen zseniális. Valahol Scar is megjegyzi, hogy olyan kis jóságos mindeható, és tényleg az :D Egyszerűen I-MÁ-DOM! *spoiler* Esküszöm, amikor a  riport alatt kijelentették, hogy beindult a haldoklási folyamat, a szívem kihagyott egy ütemet X) *spoiler* Mindenképpen tudni akarom, hogy mi lesz vele!

Ha kapcsolatot/konfliktust kéne mondanom, ami a legjobban érdekel, akkor valószínűleg a Lucy/Don párost mondanám (szerintem nem vagyok egyedül) Az ő kapcsolatuk a legkuszább és a legérdekesebb, és a következő idézetet nem tudom kiverni a fejemből, annyira jól mutatja a közéjük álló akadály legnagyobb gócpontját:

"- Nézz magadra, hová korcsultál! Mit értek a nagy elveid?

- Mármint az emberiség szolgálata? Ezek képezik a kultúránk alapját. Kérdés, ha engem ide juttattak, vajon téged milyen elvek juttattak oda, ahol vagy?"

A karakterek után a másik dolog, ami nagyon megfogott az maga a világ.

Annyira látszik mennyit kotlott az írónő ezen a tojáson, mielőtt megrepedt a héja a nyomdában és kikelt belőle a papír alapú kiscsibe! Annyira részletes az egész, látszik rajta a rengeteg háttérmunka (főleg a vallásokat illetőleg), kreatív és nagyon merész. (utóbbit alátámasztandó: amikor cseppet átrendezi a galaxist egy bizonyos robbanás. Lehet csak nem olvastam ilyen művet még, de hogy egy faj kezébe ekkora hatalmat adni, és még ki is használni, ráadásul úgy, hogy nem gonosz célokra -hiszen CSAK[!!!!!!!] egy érzelmi kitörésről van szó -, hát az valami fenomenális! Pislogtam, mint a gladiátorok Cesar hüvelykujjára, hogy most tényleg ilyen egyszerűen felrúgtuk-e a világban stabilnak tűnő dolgokat, mint bolygók elhelyezkedése, stb. egy szimpla vita miatt? :D Zseniális!). A mentálok (csak én nekem jutottak eszembe a megnevezésről a Dűne mentátjai?) társadalma nagyon megtetszett, valahogy hasonlóan képzelnék el egy ilyen intelligenciával és képességekkel bíró fajt. Kíváncsi vagyok mikor, és miért váltak el az emberiségtől, és hogyan lettek olyanok, amilyenek.

Nem is szaporítanám tovább a szót: 2999 Ft, 521 oldal (kis sorközökkel), kihagyhatatlan sci-fi szerintem, fiúknak-lányoknak egyaránt. Nem bántam meg, hogy megvettem, és kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni, mindenképpen követni fogom a folytatást, és várom, hogy a titkokról fellebbenjen a függöny. Mert van miről bőven.