METRO *2033*

Sosem voltam valami nagy lövöldözős fajta, de az Infinite után elgondolkoztam, hogy talán ott is akadnak nekem való játékok. Persze itt most nem CoD-ra vagy BF-re gondoltam, eleve inkább sztori mint akcióorientált vagyok, a lövöldét is hamar megunom, ha nem érdekel a történet. Elég régóta szemezek már a METRO sorozattal, mind a könyvekkel, mind a játékokkal, és úgy döntöttem, üsse kő, nézzük mi terem a sugárzott Moszkvában.

METRO 2033

A cím akár utalhatna egy 2033-ban gyártott csinivili földalatti vasútra is, de szerencsére nem ez a helyzet: 2033-ban járunk, ahol egy kisebb atomháború után az ember a földalatti metró hálozatokba vonult vissza a túlélésért; a felszínt az alagutakkal együtt ellepték a mutálódott lények/szörnyek megnehezítve ezzel a felszín alatt élők egyébként sem könnyű mindennapjait.Főhősünkkel, Artyommal (OMG ez a név! 'Artyjom' De imádom. Bezzeg, ha én akarok elnevezni egy karaktert, akkor órákat ülök felette és nyomogatom a karakternév generátort, mire találok valami középszerűt.), a játék során az a feladatunk, hogy megpróbáljuk megvédeni az állomást, ahol születtünk, és hogy kalandunk során megismerjük a METRO világát.

Ez a játék kifejezetten szórakoztató volt. A játékmenet sem unalmas, a lövöldés része bár picit nehéz és szokni kell, de a végére belejön az ember (próbáltam fejre célozni, de örültem, ha egyáltalán eltaláltam a célpontot -.-') Horrornak van betitulálva, de én egyáltalán nem nevezném annak, a Bioshock 1-től jobban féltem, mint itt, bár bevallom, akadtak ijesztő részek. Alapjáraton az egész játék az atmoszférára épít, és én nagyon szeretem az ilyen játékokat. A világ ötletes: az állomások zsúfoltsága, a tölténnyel való fizetés, az "inventory", a kocsmák, a zene, a náci és kommunista konfliktus, a felszínen ajánlottan kötelező maszk hordása (ami törik!), anomáliák, szellemek, víziók és az imádni való orosz akcentus mind-mind nagyon kellemes és reális atmoszférát teremtenek.

A realitást csak még jobban erősíti, hogy döntéseinknek súlya van. Igen, tudom, ez többször lehúzott bőr már az rpg-k körében, de itt ezerszer jobban van megcsinálva: ugyanis nincs az arcodba nyomva, hogy ez itt és most nyomni fog a latba, sőt, nem is jelzi, hogy itt most dönthetsz, így azt sem, hogy jót, vagy rosszat fogsz-e cselekedni. Lehet nem minden szituációt lövöldözéssel kell megoldani, és az is előfordulhat, hogy a szörnyek sem szorulnak buzgó vashiánypótlásra, csak egy romantikus szemezésre vágynak. Nagy hátránynak tartom a mostanában divatos kontrollerbarát választófült, vagy micsodát, ami konkrétan megfoszt attól, hogy önállóan dönts, anélkül, hogy befolyásolnának paragon meg renegát színezéssel, ráadásul lekorlátoznak jó, rossz, és aranyközépút döntésekre. Szerintem már veletek is előfordult, hogy csak azért döntöttetek így vagy úgy, mert a te karatered jó, és kellenek a jó pontok, de lehet hogy ha nem villogott volna az arcodba a kék vagy piros színezés, akkor arra az opcióra esik a választásod, ami "rossz". Arról már nem is beszélve, hogy gyakran nem azt mondják a karakterek, mint amit tömören megfogalmaz az interfész mutat. A régi játékok (teszem azt Neverwinter Nights, KOTOR) és néhány hagyományőrző újabb (a Dragon Age: Origins, Witcher sorozat és valamilyen szinten a The Walking Dead) sokkal személyesebbé teszi az élményt azzal, hogy ezt kihagyja, és így a METRO is.

A játék hatalmas hangsúlyt fektet arra, hogy a főhőssel együtt mi is megismerjük a világot, ha eszünk be jut ALAPOSAN szétnézni, és együtt hozzuk meg a döntéseket. Példának okáért volt egy terület, volt egy olyan mellékszál, amiben valaki megkért valamire. Nagyon szerettem volna teljesíteni a kérését és csodálkoztam hogy több pálya múlva sem jutottam el a teljesítésig. Kicsit utánanézve kiderült, hogy azért, mert nem tolta az arcomba, hogy na itt és itt kell ezt és ezt csinálni, DE(!) az útmutatást megkaptam. Egyszerűen nem figyeltem eléggé. Úgy érzem nagyon sok mindent hagytam ki, sok részlet felett siklottam el, ezért újra fogom játszani, mielőtt továbblépek a 2034-re.

Még így a végén megjegyezném, hogy a játékban a könyv reklámja valami rohadtul pofátlan :D Rengeteg helyen vannak elrejtve a könyv példányai, ott is propagandába ütközöl, ahol nem számítasz rá, de nagyon ötletes. Be is hipnotizált. Kell az a könyv.

Western lövölde fémtaszigálással

Brandon Sanderson szerintem már bizonyította, hogy jó író: berobbant az Elantrisszal, átvehette Robert Jordan félbemaradt sorozatát, külföldön a The Way of King és a Words of Radiance bebiztosította a hírnevét, és a hazánkban is megjelenő Ködszerzet trilógiával epikus sztorit és egy nagyon egyedi világot sikerült megalkotnia. Ha már ilyen jól megy az univerzum építés - gondolta - akkor miért hagyná veszni a jól felépített koncepciókat? Ezen ötlet alapján fogta a Ködszerzet világát, hozzá adott a trilógia befejezéséhez körülbelül háromszáz évet és szakítva a hagyományokkal megszórta az egészet egy kis western steampunkkal.

Volia! Íme az eredmény:

Brandon Sanderson

A törvény ötvözete

Waxillium Ladrian (Jézusom, ez a név!) egy tragédia után felhagy a Végeken végzett békebírói tevékenységével, és a fővárosba visszatérve betölti nemesi családjának hirtelen megüresedett pozícióját. Sokáig különcnek tartják és Wax is nehezen szakít régi életével, főleg amikor feltűnik egykori társa, Wayne, aki csak azért is az ebet a karóhoz kötve, ráállítja az egykori békebírót egy különös ügy felgöngyölítésére. Elendelben ugyanis furcsa vonatrablások történnek: a vagonokat úgy ürítik ki, hogy ki sem nyitják őket.

A történetről nem mondanék többet, ugyanis az előzőekkel ellentétben csak egy sovány 400 oldalas könyvvel van dolgunk, azonban ez egyáltalán nem baj. A sztori egy szimpla detektív történet, kisebb-nagyobb csavarokkal, de az érdeklődést inkább a karakterek tartják fent. Wax és Wayne párbeszédei valami iszonyat pörgősek, és viccesek. Ők állnak a középpontban, ráadásul tökéletesen kiegészítik egymást. A többi szereplő egyelőre elvan magának, még Lessie fogott meg de sajnos ő keveset szerepel. Tetszik Sanderson stílusában, hogy nem félti a szereplőit: Wax amúgy sem fiatal, de még a történet végére szétlövik, verik, vágják, és még jelentős bőrrétegtől is elbúcsúzik. Bezony.

Szadizmus 4ever!

Egyébként néhány fordulat egész kiszámíthatónak tűnik, hamar be lehet tippelni, hogy ki kivel, mit és mikor, de végén előfordulhat, hogy nem úgy fog elsülni minden, mint ahogyan vártuk. Szóval becsapós.

A cselekmény, a harcok, minden rendkívül pörgős, örülünk annak a néhány résznek, ahol egy kicsit lelassulnak a dolgok, és fellélegezhetünk. Az allomancia és ferukímia vegyítése bámulatos az új fémek és azok hatásai pedig érdekesek és nagyon jól fel is használják őket. Wayne időmanipuláció képességének kihasználási módja például nagyon tetszettek, a képességek párosítása is nagyon jól ki van használva. Az is kedvemre való, hogy nem mindenható ködszerzetekkel van dolgunk, végre jobban kidomborodik mennyire hatékonyak a mívesek is. Kifejezetten tetszik, hogy a világ hiába fantasy, nem állt meg a fejlődés útján: dörrennek a pisztolyok, az alkímia virágkorát éli, feltűnik az elektromosság és a gőzgépek is. Nagyon jól keverte az író ezt a két stílust, egyik sem üt el a másiktól, mindkettő igazodik a másikhoz.

Személyes kedvenceim az újságoldalak. Mikor megkaptam a könyvet, a párom felháborodva nézte milyen félrenyomott lapokat tettek bele, de aztán jobban megvizsgálva rájöttem, hogy egy újság egyik oldalát nézem. Teli van érdekes és aktuális cikkekkel, reklámokkal, illusztrációkkal. Nagyon jó fogás volt beletenni.

Az "előzmény" trilógiára kevés utalást találhatunk, de ami van... hát. Úgy istenigazából egy gondom van ezzel a könyvvel, és az a vége, a vége alatt pedig két dolgot értek:

Először is a legnagyobb csattanónak szánt rész egyszerűen a kevés információ miatt olyan.... langymatag, és ennek az az oka, hogy ez megint csak egy trilógia első része. De komolyan, minek? Valahogy kezd a tököm tele lenni a folytatásos regényekkel. Miért nem lehet önmagában megálló regényeket gyártani manapság? Mindenből ötezer oldalas sorozatot gyártanak, és ez nem csak hogy idegőrlő - ugyanis egy teljes történetre éveket kell várnunk -, hanem még költséges is.

A második dolog pedig, hogy mindennek kozmikus méreteket kell öltenie. Úgy tetszett, hogy végre egy nem világmegváltó sztoriról van szó, de az epilógusban feltűnt régi szereplő arra enged következtetni, hogy bizony ez is az lesz. Megint. Én amondó vagyok, hogy egy világot egyszer érdemes megmenteni, ha újra használja a segélyhívót, akkor inkább pusztuljon. De nem? Minek mentsünk meg egy olyan világot, ami nem áll meg a lábán önállóan és állandóan babusgatni kell? Egyszerűen... nem. Csak remélni tudom, hogy tévedek.

Szóval egy szó mint száz: milyen lett A törvény ötvözete?

Jó. Könnyed könyv, ami kellemesen szórakoztató és leheletnyi kesernyés utóízt hagy maga után. Amíg pedig a folytatásra várok, beszerzek egy diplomát.