Western lövölde fémtaszigálással

Brandon Sanderson szerintem már bizonyította, hogy jó író: berobbant az Elantrisszal, átvehette Robert Jordan félbemaradt sorozatát, külföldön a The Way of King és a Words of Radiance bebiztosította a hírnevét, és a hazánkban is megjelenő Ködszerzet trilógiával epikus sztorit és egy nagyon egyedi világot sikerült megalkotnia. Ha már ilyen jól megy az univerzum építés - gondolta - akkor miért hagyná veszni a jól felépített koncepciókat? Ezen ötlet alapján fogta a Ködszerzet világát, hozzá adott a trilógia befejezéséhez körülbelül háromszáz évet és szakítva a hagyományokkal megszórta az egészet egy kis western steampunkkal.

Volia! Íme az eredmény:

Brandon Sanderson

A törvény ötvözete

Waxillium Ladrian (Jézusom, ez a név!) egy tragédia után felhagy a Végeken végzett békebírói tevékenységével, és a fővárosba visszatérve betölti nemesi családjának hirtelen megüresedett pozícióját. Sokáig különcnek tartják és Wax is nehezen szakít régi életével, főleg amikor feltűnik egykori társa, Wayne, aki csak azért is az ebet a karóhoz kötve, ráállítja az egykori békebírót egy különös ügy felgöngyölítésére. Elendelben ugyanis furcsa vonatrablások történnek: a vagonokat úgy ürítik ki, hogy ki sem nyitják őket.

A történetről nem mondanék többet, ugyanis az előzőekkel ellentétben csak egy sovány 400 oldalas könyvvel van dolgunk, azonban ez egyáltalán nem baj. A sztori egy szimpla detektív történet, kisebb-nagyobb csavarokkal, de az érdeklődést inkább a karakterek tartják fent. Wax és Wayne párbeszédei valami iszonyat pörgősek, és viccesek. Ők állnak a középpontban, ráadásul tökéletesen kiegészítik egymást. A többi szereplő egyelőre elvan magának, még Lessie fogott meg de sajnos ő keveset szerepel. Tetszik Sanderson stílusában, hogy nem félti a szereplőit: Wax amúgy sem fiatal, de még a történet végére szétlövik, verik, vágják, és még jelentős bőrrétegtől is elbúcsúzik. Bezony.

Szadizmus 4ever!

Egyébként néhány fordulat egész kiszámíthatónak tűnik, hamar be lehet tippelni, hogy ki kivel, mit és mikor, de végén előfordulhat, hogy nem úgy fog elsülni minden, mint ahogyan vártuk. Szóval becsapós.

A cselekmény, a harcok, minden rendkívül pörgős, örülünk annak a néhány résznek, ahol egy kicsit lelassulnak a dolgok, és fellélegezhetünk. Az allomancia és ferukímia vegyítése bámulatos az új fémek és azok hatásai pedig érdekesek és nagyon jól fel is használják őket. Wayne időmanipuláció képességének kihasználási módja például nagyon tetszettek, a képességek párosítása is nagyon jól ki van használva. Az is kedvemre való, hogy nem mindenható ködszerzetekkel van dolgunk, végre jobban kidomborodik mennyire hatékonyak a mívesek is. Kifejezetten tetszik, hogy a világ hiába fantasy, nem állt meg a fejlődés útján: dörrennek a pisztolyok, az alkímia virágkorát éli, feltűnik az elektromosság és a gőzgépek is. Nagyon jól keverte az író ezt a két stílust, egyik sem üt el a másiktól, mindkettő igazodik a másikhoz.

Személyes kedvenceim az újságoldalak. Mikor megkaptam a könyvet, a párom felháborodva nézte milyen félrenyomott lapokat tettek bele, de aztán jobban megvizsgálva rájöttem, hogy egy újság egyik oldalát nézem. Teli van érdekes és aktuális cikkekkel, reklámokkal, illusztrációkkal. Nagyon jó fogás volt beletenni.

Az "előzmény" trilógiára kevés utalást találhatunk, de ami van... hát. Úgy istenigazából egy gondom van ezzel a könyvvel, és az a vége, a vége alatt pedig két dolgot értek:

Először is a legnagyobb csattanónak szánt rész egyszerűen a kevés információ miatt olyan.... langymatag, és ennek az az oka, hogy ez megint csak egy trilógia első része. De komolyan, minek? Valahogy kezd a tököm tele lenni a folytatásos regényekkel. Miért nem lehet önmagában megálló regényeket gyártani manapság? Mindenből ötezer oldalas sorozatot gyártanak, és ez nem csak hogy idegőrlő - ugyanis egy teljes történetre éveket kell várnunk -, hanem még költséges is.

A második dolog pedig, hogy mindennek kozmikus méreteket kell öltenie. Úgy tetszett, hogy végre egy nem világmegváltó sztoriról van szó, de az epilógusban feltűnt régi szereplő arra enged következtetni, hogy bizony ez is az lesz. Megint. Én amondó vagyok, hogy egy világot egyszer érdemes megmenteni, ha újra használja a segélyhívót, akkor inkább pusztuljon. De nem? Minek mentsünk meg egy olyan világot, ami nem áll meg a lábán önállóan és állandóan babusgatni kell? Egyszerűen... nem. Csak remélni tudom, hogy tévedek.

Szóval egy szó mint száz: milyen lett A törvény ötvözete?

Jó. Könnyed könyv, ami kellemesen szórakoztató és leheletnyi kesernyés utóízt hagy maga után. Amíg pedig a folytatásra várok, beszerzek egy diplomát.