A Castlevania egy nagyon régi játéksorozat, a sorozat első része 1986-ban debütált, és napjainkra több mint harminc (!!!) részből áll, ami nem kis szó. Azonban a részek többsége csak konzolra jött ki, így a 2010-ben megjelenő Lord of Shadow-val ismerkedtem meg igazából a sorozattal (persze csak az interneten, mivel ezt a címet sem adták ki PC-re, ráadásul eléggé rendhagyó epizódról van szó), annyit tudtam meg, hogy ami Castlevania, annak köze van Drakulához... mármint a minden eszközzel való legyakásához, ugyanis drága vérszopónk a főellenség. Talán éppen ezért tartottam szemét húzásnak, hogy a jövőre megjelenő Lords of Shadow 2, már PC-re is kijön. Egy: imádom Drakulát. Kettő: nagy köcsögség egy olyan játékot kiadni PC-re, aminek az előzménye nem elérhető a konzoltalan tulajok számára, pláne, ha az szorosan kapcsolódik is a történethez. Azonban a Konami nem olyan kőszívű, mint amilyennek először hittem, és 2013-ban az eredeti Lords of Shadow-t is kiadták számítógépre nagy örömömre, beleértve a két DLC-t is. Nézzük mire jutottam vele :)
Castlevania: Lords of Shadow
"Vihar közeledik. Az emberiséget romlás és elmúlás fenyegeti. A világ változik, mégis él még a remény az emberek szívében. Tovább éljük mindennapi életünket, nem tudva, mikor változhat meg örökre a végzetünk, feledékenyek vagyunk, tudatlanok, mint a vágóhídra váró bárányok. Ezen az éjjelen, Urunk 1047. évében veszi kezdetét közös utazásunk; utazásunk a sötétségbe, az őrletbe. Az árnyékokból figyelem őt. Vajon ő az? Már messzire eljutott, de próba elé állíttatik; próba elé, mely az ember tűrőképességének határait feszegeti... és azon is túllép. Ezen az éjjelen érkezik meg, a régi isteneket kutatja egy amulettel felfegyverkezve, ami idáig is elvezette; ezen az éjjelen kezdi meg útját a feledésbe."
A történet szerint Gabriel Belmont (vagyis mi), a Fény Testvériségének tagja, és a régi isteneket kutatja, ugyanis baj van. A világunkat mindenféle ocsmány szörnyeteg tépázza, a sötétség mindent ellep, a halottak szelleme nem nyugszik, az emberek hite pedig megrendül Istenben: miért hagyta el őket ily hirtelen? Gabrielre bízza a testvériség, hogy kiderítse, mi történt, ugyanis a férfi nemrégiben meggyilkolt feleségének szellemén keresztül próbálnak a Fény Testvériségének alapító tagjai üzenni a Rendnek. A régi istenek segítségével kiderül, hogy világunkat elzárták a mennyek elől, és Gabriel szerelme, Marie, közli velünk, hogy az alapító tagok egy próféciában látják a remény utolsó szikráját: Az Árnyak Urai birtokában vannak egy hatalmas erőt uraló ereklyének, ami megoldást jelenthetne a világ problémájára. Gabrielre hárul a feladat, hogy megtalálja ezt az ereklyét, és visszaállítsa az egyensúlyt. A férfi útnak indul, hogy legyőzze az Árnyak Urait, megállíthatatlan erőként halad előre, szemei előtt mégsem a világ sorsa lebeg, hanem az a parányi remény, amit a helyzet kínál: ugyanis az ereklye képes visszahozni a halott feleségét.
A történet elég hosszú, tizenkét fejezetből áll, minden fejezet több részre oszlik. Habár hordoz magában egy vallásos vonalat a sztori, egyáltalán nem zavaró. A harcrendszer kicsit nehéz ugyan, de nagyon pörgős, rengeteg lehetőségünk van kivégezni az ellent, mindenki olyan stílusban játszhat, amihez éppen kedve szottyan. A grafika szép, igaz én nekem minimumon futott a dolog, az ellenségek változatosak, kivégzési módjaik külön adrenalin bombával dobálnak meg minket, a pályákon rengeteg az eldugott zug, stb. stb. stb.
A fentiek alapján ez egy átlagos játék, az elvárásoknak megfelelő, jó, de nem űber különleges sztorival (ajj már megint Pista megy megmenteni halott Julcsikát... eztet ismerem valahonnan! Nézzük csak meg, hogy mit csinál, hátha mostan sikerül mán neki :D ), DE a Lords of Shadow rendelkezik valamivel, ami miatt mégis kiemelkedik a többi közül, beszippant, és nem ereszt. Ez pedig nem más, mint az atmoszféra.
Na, hol kezdjem?
Eleve az egész menü kinézete egy könyv, minden gyönyörű régies betűtípussal van rá vetve, rengeteg rajz, minden menüpont egy oldal, gyönyörű kioldható vázlatmunkák, ami alapján a pályákat, mozdulatokat kreálták. Az összes pályát a mi drága mesélőnk, Zobek vezeti fel egy kisebb-nagyobb monológgal, amik elgondolkodtatnak minket. És aztán jönnek a pályák... jézusom a pályák!
Egy múzeumnyi kreativitás szorult a pályakészítőkbe, annyira festőiek a tájak, várak, romok, amiket elénk tárnak, hogy az egyszerűen hihetetlen. Annyira sajnáltam, hogy a PC verzióból kimaradt a sétálás, pedig annyiszor barangoltam volna a terepeken! Hiába kötött a hely, ahol mozoghatunk, nem kelt csőszerű bezártság érzetet, a hátterek gyönyörűen kidolgozottak a mohával átnőtt erdőkön át, a fagyos vámpírkastélyon keresztül egészen az elhullott titánok temetőjéig minden! Még a rögzített kameráért is megbocsátok, mert rendszeresen a pofámba nyomta lassú távolítással a lélegzetelállító tájakat. És akkor még nem is beszéltem a részletekről: bekötött szemű óriási angyalszobrok, sziklákba faragott arcok, csarnokot betöltő óraszerkezet, ráadásul az interaktív környezet nagyon sokat dob az egészen.
Gabrielen kívül igaz nagyon ritkán találkozunk más élőlénnyel, akit nem kéne a porba döngölni, mégis élőnek hat az egész, ahogy elesett bajtársaink holttesteit megtalálva azok utolsó gondolatait olvashatjuk el a tőlük elszedett tekercsekről. Gyakran a játékmenetet segítő információkat tartalmaznak, puzzle megoldásokat,de legtöbbször csak egyszerűen az irodalmian megfogalmazott kétségbeesést olvashatjuk, ami még hangulatosabbá varázsolja a környezetet.
Ha már említettem a puzzle-t: rengeteg feladvány van a játékban, a combat, majd ide-oda mászok részek után ennek van a legfontosabb szerepe. A legszebb az egészben az, hogy nem tukmálja ránk magát, mindig van lehetőség (persze díj ellenében) kikerülni az adott feladványt, bár én sosem tettem. Mindegyiknek megvan a maga fogása, cseppet sem unalmasak, és valahogy ezek is hozzátartoznak a világhoz, úgymond a mágikus elemek tagadhatatlan részei.
A történet maga sablonos, legalábbis az alapja, de néhol úgy megcsavarják, hogy pislogunk, mint hal a szatyorban, és a karakterek... Na b*sszus a karakterek! A szinkronszínészek életre keltik a szaladgáló poligonokat! Robert Carlyle remek Gabrielként szuperál, hogy azt a furcsa, de egyedi akcentust honnan szedte össze, fogalmam sincs, de marhára jó lett. A többiekre sem lehet panasz, leginkább Zobek hangját emelném még ki. Patrick Stewart briliánsan vezeti fel-le a történteket, az atmoszférához igazából ő adott hozzá a legtöbbet. (ez főleg a DLC-kben érződik, ahol már nem ő konferálja az eseményeket. Carlyle is jó, de érezni Stewart hiányát)
Ha már audió, még nem beszéltem a zenéről. Szívszorítóan gyönyörű, magával ragadóan dallamos, fülbemászóan grandiózus. Óscar Araujo előtt olyan kínai alatvalósan meghajolnék a munkásságát tisztalve. Tudjátok, amikor az ember földre veti magát, és addig csapkodja a homlokát a padlóhoz, amíg az eszméletét nem veszti. ^^
Mindezek egyben egy gyönyörű világot tárnak fel előttünk, a történet végénél pedig elégedetten zárjuk be a menüként szolgáló könyvet. Végignézzük a záró videót, és akkor megértjük, miért nem egy önálló cím a Lords of Shadow, miért pont a Castlevania része. A befejezés amellett, hogy felvezeti a Lords of Shadow 2-t, felvet egy kérdést, amit a DLC-k hivatottak megválaszolni.
Sajnos meg is teszik.
Én nem tudom, mit műveltek a Konaminál a nyúlfarknyi kiegészítők elkészítésekor, de hogy az egész eddig felépített atmoszférát sutba vágták, az biztos!
Azok az átvezetők! Ki találta ki, hogy rajzos legyen az átvezető? Semmi bajom nem lenne vele, ha a stílusa egyezne a concept artok, és a játékban eredetileg fellelhető illusztrációkkal, de az a stílus, amivel megcsinálták, teljesen elüt. Ráadásul azok a mozgások benne... oké, értem én hogy szűkös volt a költségvetés, de akkor inkább oldották volna meg máshogy... vagy sehogy.
Aztán a történet... Gabriel motivációja, mint a légyfing. Az alapjátékban olyan jól kifejezték az érzelmeit, hogy alapból megérteném miért lesz az, aki a második részben. Jó, elismerem, kellett még egy kis lökés, de egy ilyen? Hát inkább hagyták volna az egészet lebegni a fenébe.
A pályák szépek ugyan, a zene is briliáns, de a DLC-k nagyon rövidek (mondjuk ezért inkább hálálkodnom kéne), és nehezebbek is lettek az alapjátéknál. Egyszerűen elveszett a hangulata a játéknak. A két kis kiegészítőre úgy tekintek, mintha nem is léteznének, különben nagyon megkeseredne a nyál a számban, ha kiejteném, hogy Castlevania.
Azonban reményre adnak okot a Lords of Shadow 2 videói, úgy tűnik a fejlesztők is látták, hogy a DLC-kkel mekkorát hibáztak. Nem baj, Konami, tévedni szabad... legalábbis egyszer.
Egy szó, mint 1266, aki szereti a régi vámpíros hangulatot, és kíváncsi egy mesterien kialakított világra, nem rémül meg egy nagyon halvány vallásos és szerelmi száltól, és nincs botfüle, annak való a Castlevania: Lords of Shadow. Én remekül szórakoztam vele, remélem ti is így lesztek! ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése